Ess eső, ess! [NYITOTT]

Talán hugrabugosok vagy griffendélesek repkedtek odalenn a pályán. Nem voltak sokan, hárman-négyen száguldoztak seprűiken ügyet sem vetve a rossz időre.
Ugyanis zuhogott az eső. Patricia egy lelátón kuporgott (nem nézte melyik ház lelátóján, de nem is izgatta túlságosan, hiszen ki olyan bolond, hogy kijöjjön zuhogó esőben a pályára? persze rajta és a lent repkedő hetedéveseken kívül). Tekintetével a lent szálldosókat figyelte. Úgy rémlett neki, egyikük sem játszott semelyik hivatalos kviddicscsapatban, sőt, nem is arra edzettek. Egyszerűen csak élvezték, hogy övék az egész pálya és fel-alá száguldozhatnak a seprűkön. Közben pedig egyre merészebb zuhanásokat, trükköket mutattak be, és a kis kígyó álmélkodva figyelte őket.

Amikor kijött a lelátókra, még sütött a nap, és a pálya is üres volt. Tulajdonképpen csak leckét akart írni a szabadban, és mivel a park tele volt diákokkal, ő a nyugisabb lelátókat választotta. És ezt egyáltalán nem bánta meg, amikor megjelent a csapat hetedéves. Szerette nézni az idősebbeket, hiszen tőlük annyi újat tanulhatott. Még úgy is, ha csupán csak figyelte őket.

Aztán hirtelen zuhogni kezdett az eső. Patricia először arra gondolt, hogy visszamegy a klubhelyiségbe, de aztán látta, hogy a repkedők sem zavartatják magukat. Így egy egyszerű leprex varázsigével megoldotta, hogy ne ázzon bőrig, majd figyelmét hol a repkedőkre, hol a mágiatöri házira fordította. Kifejezetten jól érezte magát, amikor hirtelen megreccsent háta mögött a lelátó fája...

Tomo kissé elgémberedve egyenesedett fel a könyvtárban teleírt pergamenje fölűl. Eltartva magától a papírt, behatóbb pillantást vetett mint külalakjára, mint terjedelmére egyaránt. Egész hosszú lett, és jó sok időt is szánt rá. Több órája begubózva ült a könyvtár egyik üres asztalánál, szokásához híven, könyvekkel körbevéve magát. Kinyújtoztatta magát (jobb könyöke még egy jó nagyot is roppant, jelezve a fiúnak, hogy tényleg sokat írt), majd kibámult az ablakon. Az idő kellemes volt, a nap is sütött.

- Megérdemlek egy kis pihit nem?- kérdezte magától, és halvány mosolyra húzta száját.

Felpakolta könyveit (a pergament gondosan elhelyezte), majd kilépett a könyvtárból, és a hálókörlet felé indult. Gyors léptekkel a szobában találta magát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a seprűjét. Tomo nem játszott a háza csapatában, azonban imádott repülni. Ő maga sem értette miért, de ilyenkor olyan szabadnak érezte magát. Elindult hát a kviddics pályára. Határozottan szelte át az udvart, elhaladva diákok mellett akik vagy egy fa alatt ülve beszélgettek, vagy házijukat írták a szabadban, vagy csak sétálgattak, örülve a jóidőnek. Már is a pályán találta magát, átlépett a seprű felett, és elrúgta magát a földtől. Csak úgy süvített felfelé, először egy hatalmas kört tett a pálya felett, majd még magasabbra emelkedett, és onnan kémlelte az udvart, a diákokat, mindent amit csak ő láthatott abból a magasságból. Percekig el volt így, ilyenkor tényleg boldognak érezte magát. Csak rótta a köröket, mindig magasabbra szállva.

Ám onnan föntről látta, hogy a kastély felől közelít egy lány. Olyan magasról nem tudta megállapítani, hogy ki az. Nem szerette, ha nézik miközben repül (ezért is volt kizárva, hogy valaha is kviddics játékos legyen), ígyhát úgy döntött, hogy leszáll a Hollóhát lelátójába, és inkább csak onnan ülve élvezi tovább a jóidőt. Mikor a pályára lépve jobban szemügyre vehette a jövevényt, eszébe jutott, hogy ki is ő.

- Áhh.. ez a buzgómócsing!- jegyezte meg magának- De miért a Holóhátasok lelálójára jön?

Tomo kissé csodálkozott, hiszen egy Mardekárosból nem ezt nézte ki. A lány annyira belemerült egy könyv olvasásába, hogy észre sem vette a fiút. Hamaraosan újabb emberek tűntek fel, seprűvel a kezükben, és röpködni kezdtek. Egy ideig ott ültek, mindketten némán, a sas nemsokkal mögötte. Ám az eső elkezdett esni, és Tomo inkább arra jutott, hogy még is csak visszamegy a kastélyba, leglább értelmesen töltheti el az időt, nem egy Mardekáros lány tarkójának a bámulásával. A repkedőket, még az ilyen rossz idő sem tántorította vissza, ugyanúgy a pályán szálldostak. A fiú viszont gyűlölte az esőt, ígyhát felpattant, kezében a seprűvel, és elindult le a lelátóról. Halkan próbált lépkedni, de pont egy olyan deszkára lépett ami hatalmasat reccsent. A Mardekáros lány ilyedve kapta fel erre a fejét...

Hátrafordulva egy idősebb sast pillantott meg, aki épp távozóban volt a lelátókból. Patricia elcsodálkozott. Vajon mióta volt itt? És miért nem szólalt meg? Talán félt valamitől? A lány ezt egy cseppet sem tartotta valószínűleg, hiszen nem is ismerte az idősebb fiút. Csupán az órákon látta, de mivel mindig olyan magának valónak tűnt és sosem jelentkezett, még a nevét sem jegyezte meg.
Eközben a hetedévesek közül néhányan megelégelték az esőt és a repkedést, és már csak egy magas fiú maradt a pályán. Lenyűgöző mutatványokat hajtott végre. Társai, miközben a lelátók felé igyekeztek, meg is tapsolták. Szíve szerint Patricia is ezt tette volna, de nem akarta magára vonni a figyelmet. Ráadásul ezek biztos nem Mardekárosok voltak.
- Jól repültek, nem? - szólt még oda a távozó fiúnak, hogy ne csak bambán üljön a helyén, hanem hajlandónak mutatkozzon valamiféle kommunikációra, aztán visszafordult a pályához. Egészen elszédítette, ahogy a fiú zuhanórepülésben közeledett a föld felé, majd a legeslegeslegutolsó pillanatban rántott fel seprűje nyelét.
Egyáltalán nem akart komolyabb beszélgetésbe keveredni a háta mögött álló sassal. Egyrészt azért mert nem ismerte, másrészt azért, mert nem is akarta ismerni. Olyan jól esett neki a magány (bár ki tudja, meddig nem volt egyedül, és hogy miként került a háta mögé a Hollóhátas), hogy egyáltalán nem vágyott senkinek a társaságára...

Tomo nem lépett tovább, megakasztotta a Mardekáros lány. Miért szólt hozzá? Nem lett volna egyszerűbb, ha simán hagyja, hogy elmenjen? Ránézett a kis elsőévesre, aki továbbra is a pályát bámulta. Gyors léptekkel előre ment, hogy a szemébe nézhessen, és látta, hogy neki sincs túl sok kedve ehhez a beszélgetéshez. Ekkor viszont már tényleg nem értette, hogy minek is szólalt meg. Ő nem ismeri, és kizártnak tartotta, hogy a lány valamit is tudjon róla, hát az isten szerelmére mit akarhat tőle? Tekintetét ő is a repülőkre emelte, majd megpróbált nem a legbunkóbb hangnemben megszólalni.

-Tényleg ez érdekel?-kérdezte, majd ujjával a pályán röpködőkre bökött- Mert ha valami mást is szeretnél tőlem, akkor kérlek gyorsan bökd ki!

Nem volt kedve egy Mardekárossal társalogni, majd gyorsan megfordult, de mielőtt elindulhatott volna a lány megszólalt mögötte...

Patricia meghökkent. Szent ég, ő csak megszólalt... Miért kell ezen kiakadni? De annyira nem vette a lelkére. Világéletében ő volt a kezdeményező, és természetesen összefutott már pár ilyen furcsa alakkal.
Kicsit megrettent, amikor a fiú lendületes léptekkel elé lépett és belebámult a szemébe, hiszen ki tudja, mi jár ilyenkor az ilyen emberek fejében...

- Igen, csupán ez érdekel - felelt szelíden, de közben magában tovább értetlenkedett. Ennyit arról, hogy a sasok is jófejek. - De amennyiben nem vagy hajlandó értelmes beszélgetésre, természetesen megleszek eme információ nélkül is - fejezte be gunyorosan, majd visszafordult a pálya felé...

Tomo arcán halvány mosoly jelent meg. Remek, Mardekároshoz "méltóan" viselkedett, nincs kétsége efelől. Először amikor megszólalt, vélt felfedezni valami, szelídséget a hangjában, de a legutolsó mondatában, a gúnyos hangem elárulta, hogy egy vérbeli kígyó. Tomo utálta. Győlölte ez összes Mardekárost, bátyja is oda járt, és minden egyes kígyócska látványa fájdalmas emlékeket ébresztett fel benne. Most is eszébe jutott Ninomiya képe, amikor sunyi mosollyal az arcán kilépett a bejárati ajtón és sohatöbbé nem tért vissza. Egy részének hiányzott, hiszen hosszú éveken át, nagyon jóban voltak, de amikor lehullt róla a lepel, végképp megutálta, és egyenesen undorodni kezdett tőle. Arcáról eltűnt a mosoly, és egy kicsit a csalódottsággal keveredett, szomorúság jelent meg rajta. A földet kezdte bámulni, majd egy idő után megfordult, tekintetét a lányra emelte, és egy pillanatig pont azt a tüzet vélte felvedezni a szemeiben, ami a bátyjának is ott volt, azon az estén, amikor elment.

- Értelmes beszélgetésre?- ismételte meg a mondatot, most a cipőjét bámulva, majd folytatta- Ő is mindig ezt mondta... "veled nem lehet értelmesen beszélgetni..".. De én nem adom fel, küzdök, és jobb leszek mint ő, valaha is volt!- fejezte be, majd erőtlenül az egyik padra rogyott...