Egyedül, de mégsem.(nyitott)

Egyedül de mégsem
A nagyterembe vonulnak az új csöppségek és a régebbi tanulók ahol megkezdődik a fennséges lakoma.
Bevonulnak a házak szerint elosztott ülőhelyekre a diákok, majd McGalagony tapsol egyet és egy hatalmas svédasztal tűnik a diákok elé. A csodálkozás hangja végigmorajlik a termen, majd tapsolni kezdenek a látványt dicsérve.

A kis Cirinek is tetszik ez a fényűzés, de valamit hiányol. Sőt elszomorodik. Méghozzá azt hiányolja, hogy szeretett anyukája kívánjon neki jó étvágyat.
Elképzeli ahogy anyukája a frissen sült pogácsákkal elé libben, fiatalos lendülettel széles mosollyal az arcán majd homlokon csókolja és elé tesz egy pogácsát kóstolásnak és leül vele szemben a fából készült nyikorgós székre.
A vízió egyszer csak véget ér és az otthon kellemes hangjai és megnyugtató környezete szürkén eltűnik a szeme előtt, majd újra a szemével kezd el látni.

A rengeteg diákszájból csak úgy áradnak a vidán vakációs élmények és a focizás közben elszenvedett balesetek.
Egyszer csak egy nagyon sötét színű bagoly száll Tserendorj elé, egy tökéletesen pontosan hajtogatott masnival a lábán, ami egy égetett szélű levelet tartott.
Egy kis ideig csak nézte a hatalmas, tiszteletet parancsoló külsejű, fekete madarat, majd megsimogatta és eloldozta a masnit.
Elkezdte olvasni a levelet. Egy könnycsepp gördült végig fehér, szeplős arcán, aztán felpattant a helyéről és egyenesen az ajtó felé rohant. Már megjegyezte mi hol van az iskolában, amikor körbevezették őket memorizált minden kis zeg-zugot ezért azt is tudta, hogy most, hol lenne neki a legjobb.
Nem olyan messze az ebédlőtől, egy kis félreeső folyosón szüttyögött percekig, de neki talán óráknak tűntek azok a percek.

A levelet olvasgatta, immár ötödszörre és egyre jobban kezdte elönteni szívét a magányos sötétség.[i]

Kathlin imádta Roxfortot. Elsősorban a kaja nyerte el tetszését, jóformán körül sem nézett, úgy belefeledkezett az isteni vacsorába. Az otthoni házimanójuk nem volt túl ügyes szakács, ráadásul Kathlin utálta ugráltatni a manót. Itt azonban élvezettel nyelte a finom falatokat. A desszert vége felé már azért körbepislantott, felmérve társait. A Griffendél asztalánál csupa energikus gyerek volt, ez tetszett neki. A Mardekárt elnézve mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy megszakíthatta a családi hagyományt... de azért még aggódott, hogy mi lesz a reakciójuk... A Hugrabug tanulói átlagosnak tűntek, de szimpatikusnak. A Hollóhát asztalánál azonban észrevett egy fiút, aki szinte kiszáguldott a teremből. Furcsállotta, hogy valaki ilyen sietve távozik, így gyorsan megtörölte a száját, és lopva ő is kisurrant a fiú után. A folyosók kissé megzavarták, de kíváncsisága nem hagyta nyugodni, és a távolodó alak után szaladt.
Végül egy beszögelésben érte utol, s csöndben közelebb lépett.
Meglepetten látta, hogy a fiú arcán könnyek csorognak. Kathlin nem látott még fiút sírni, főleg nem ilyen csodás környezetben. Szinte félve szólalt meg.
- Helló... Kérsz zsepit? - a világ legnagyobb idiótájának érezte magát, mégsem iszkolt el. Körmét piszkálva, mint mindig, ha ideges volt, várta, hogy a fiú reagáljon valamit.

Serena aznap este nem volt különösebben éhes, ami azért elég furcsa volt. Ugyanis nem volt túlzás állítani, hogy a szőkeség cukorfüggő volt, imádott enni, főleg édes dolgokat, és néha úgy tűnt, végtelen gyomorral áldották meg. Sokat is cikizték vele, hogy egyszer majd akkorára nő, mint Hagrid kunyhója. Persze Ser csak nevetett rajtuk, hiszen annyit evett amennyit akart, és közben nem hízott. Főnyeremény. Persze a kviddics közrejátszott a dologban, hiszen ha valamit intenzív testmozgásnak lehetett nevezni, akkor azt biztosan.

Szóval a hollóhátas prefektus aznap korán végzett az evéssel, és puszta önszorgalomból úgy döntött, elkezdi a folyosókon való járőrözést. Igen, este volt, de elég sok mitugrászt rajta lehetett kapni ilyenkor. Sőt mi több, Hóborc is előszeretettel garázdálkodik a sötétben. Nehéz volt a prefektus élet, nem tagadhatta, de bizony azt sem, hogy azért általában élvezte. Bár a csapatkapitányi tevékenységeivel gyakran kissé túl sok volt, de Serena okos és tehetséges boszorkány volt, így mindig megoldotta a dolgot. Hiszen abba belehalna, ha az egyik rangot elvennék tőle...

És most még ideje is volt, a kviddicshez pedig már túl sötét, így kivont pálcával lófrált folyosóról folyosóra. Csintalan kopogószellemen kívül nem nagyon számított másra, hiszen prefektus társai még vacsoráztak, így eléggé meglepődött, mikor két kis elsőst pillantott meg. Nem úgy tűnt, hogy rosszalkodtak, de azért kíváncsi volt rá, miért nem a Nagyteremben tartózkodtak.

- Hát ti? - szólította meg a gyerekeket, és próbált nem ijesztő, de azért komoly lenni. Ami nehéz volt, ismerve bohókás és jókedélyű természetét. - Miért nem a nagyteremben ... - kezdte el, amikor felismerte a kisfiút, aki szintén Hollóhátas volt. És éppen pityergett. Ajaj. Mi történhetett?
Serena kissé aggódva nézett a fiúcskára. - Mi történt? - kérdezte, felváltva pillantva a kislányra és a kis sasra.

Csendesen sírdogált, mikor egy vékony hang üdvözölte őt.
"- Helló..."
Megijedve pattant fel , megtörölte könnytől nedves arcát és hirtelen elrejtette a levelet a háta mögé.
- Vajon mióta nézhet engem?... - gondolat fogalmazódott meg a fejében elsőnek.-Vajon látta a levelet? - Vajon hangosan olvastam? Vajon most mit gondolhat rólam, hogy meglátott sírás közben? -gondolatok szállingóztak körülötte. Kérdés előtt már a választ is eldöntötte magában:- Ugye nem mondod el senkinek, amit lá... A gondolatot, már meg is szakította egy kérdés a kislánytól. "-Kérsz zsepit?"- Nem tudta, hogy mit feleljen erre a kérdésre, pedig már el is döntötte a választ... kis habozás után eldöntötte, hogy elfogadja. "Egy hangos bólintással" felelt a kérdésre, majd szüpögve elvette a zsepit.
nagyon kedvesnek találta a lányt, lehet hogy pont ezért nem tudott semmit mondani neki... annyi gondolat kavargott benne, hogy nem tudta, hová tegye ezt a mostanit.

Cipőkopogás hallatszott a folyosó végéről.
A hollóhát csinos prefektusa lépett eléjük, mikor megtalálta őket.
Furcsának találta, hogy nem a nagyteremben vannak, mint a többiek, de amikor meglátta hogy a kis Ciri a könnyeit törölgeti az előbb kapott zsepivel, megkérdezte, hogy "- Mi történt?"
Nem tudott mit válaszolni a kis Ciri, így tanácstalanul, csak arcát törölgetve nézett a csak látásból ismert Griffendéles lányra, aki még mindig a körmét piszkálta.

Kathlin nagyon aranyosnak találta a fiút, aki nem szólt semmit, de legalább a zsepit elfogadta. Nagyon kínos volt neki, hogy a fiú néma maradt, félt, hogy talán komplett idiótának nézi, de ekkor megjelent egy idősebb lány, akit a Hollóhát asztalainál látott az étkezéseknél. Tudta, hogy nem szabadna a folyosón mászkálniuk ezért előrébb lépett, hogy félig eltakarja a fiú könnytől maszatos arcát.
- Igazából... a wc-t kerestem, és... - gyors pillantást vetett a fiúra, és eldöntötte, hogy nem hagyja bajba kerülni. - ő - mutatott a fiúra - azt mondta, hogy látta, de nem találtuk...
Gondolatban szidta magát, amiért ilyen gyenge mesét talált ki, de fáradt volt. Remélte, hogy a lány, most már rájött, hogy egy prefektus, nem von le pontot tőlük... De attól még jobban félt, hogy a fiú esetleg elárulja a hazugságot...

Serena úgy döntött, hogy "elhiszi" a kislány meséjét, bár nyilvánvalóan dolgozhatott volna még rajta... A szőke elgondolkozott, hogy vajon ennyire ijesztő-e, vagy csak azért ilyen óvatos a kis oroszlán, mert prefektus, és idősebb...? Végül is mindegy volt, az jó, ha tisztelik az embert (elég sokan nem tették)...

- Igen? - kérdezett vissza elgondolkozva. - Ha szeretnéd, megmutatom neked a mosdót. Aztán elmondhatjátok, hogy Tserendorj miért sírt. - Serena megersztett egy barátságos mosolyt. - Ha a nagyobbak, vagy Hóborc bántott titeket, akkor megmondhatjátok. Ezért vannak a prefektusok.

Serena emlékezett rá, milyen volt elsősnek lenni. Ő elég "láthatatlan" volt, de Hóborc néha megtalálta, az sajnos elkerülhetetlen... Mindig számíthatott a háza akkori prefektusára, vagy a barátaira... Szép idők is voltak azok, míg Merrick és Maison el nem tűntek az életéből. De már megszokta... Most istápolnia kell a kicsiket, szóval várakozólag nézett rájuk.

A kis Cirinek, még egy probléma húzódott a nyakába. Egy röpke -miért? fogalmazódott meg benne, majd törni kezdte az agyát, hogy most elmondja, hogy az anyukájától kapott levél miatt kezdett el pityeregni, vagy kitaláljon valami kevésbé gyerekesnek hangzót... -Jó kérdés...- gondolta.

Letörölte könnyeit és elindultak hármasban a mosdó felé. Közben eldöntötte a válaszát. -Fölösleges neki hazudnom... jobb ember nem leszek, ha mást mondok, mint a valódi indok.- megfontoltan dönt, mint mindig.

-Csak kicsit honvágyam lett. Nem vészes...- Nem hazudott, így legalább nem kell a lelkiismeretével bajlódnia. Bár, ez nem lett volna nagy hazugság, de nem tetszett volna neki hogy fölöslegesen beszél.

Szóval Tserendorj... - Kathlin gyorsan becsukta a száját, így is kínos volt, hogy hangosan gondolkodott. Már az is csodának számított, hogy, a sas elfogadta a kifogását. A mosdó felé indulva hallotta Tserendorj válaszát, s nem tudta eldönteni, hogy ez az igazság, vagy csak halványan.

A mosdóhoz érve vörösödve megkérte az idősebb lányt, hogy ha lehet, várja meg.
- Nem biztos, hogy visszatalálnék, magyarázta.

Fáradtan csoszogott be a helyiségbe, s mivel igazából nem kellett semmit csinálnia, csak szórakozott a vízzel. A prefektusra gondolt, hogy milyen kedves, főleg, hogy nem is az ő házába tartozik... Ám ekkor szeme megakadt egy nagyobbacska sötét folton, a falon, nem messze tőle. Dermedten remélte, hogy a sas most is kedves lesz. De főleg megértő...
- Öhm, izé... Lennél oly kedves, bejönnél egy percre? - cincogta Kathlin. Szemét le nem vette a gusztustalan lényről, ami egy pók volt. Majd, hogy nem történt semmit, szinte sikítva kiáltotta:
- Kééérlek, gyere be!

A mosdó felé sétálva, végre kibökte a kisfiú, mi is bántotta igazából. Serena megkönnyebbült. Persze sajnálta a kis elsőst, hiszen tudta mit élt át - elvégre ő is volt elsős -, de örült, hogy nem kell csintalan diákokat, vagy Hóborcot hajkurászni felelősségre vonás ügyben.

Míg a kis oroszlán a mosdóban volt, Ser, jó prefektus lévén, vígasztaló szavakkal bombázta háza kis elsősét.
- Cseppet se aggódj, nagyszerű hely ez a kastély. Persze mindenki szeret otthon lenni, még nekem is hiányoznak a szüleim, de hidd el, nyár elején vonakodva fogsz hazatérni. - A szőkeség hirtelen ötlettől vezérelve kotorászni kezdett zsebében, majd elővett egy epres cukorkát, amit még legutolsó Roxmortsi hétvégéjén vásárolt. - Tessék, cukorka. - vigyorgott, Tserendorj felé nyújtva az édességet. Ekkor hallotta meg, hogy a kislány elég kétségbeesetten kiabál odabentről.

Serena a legrosszabbra is felkészülve meghagyta Cirinek, hogy várja meg őket, majd belépett a helyiségbe. A kislányon kívül nem volt ott senki, így nem értette, mire ez a nagy rémület.
- Mi a baj? Mi történt? - sietett oda a az oroszlánhoz. A pók a falon teljesen elkerülte a figyelmét... Egyenlőre.

Ciri megkönnyebbülve hallgatta a felsőbb éves szavait és elvigyorodott. Már el is felejtette, hogy a háta mögé rejtette a levelet amit anyukájától kapott.

Serena elővett egy cukrot, hogy kicsit feldobja a fiúcskát, de meghallotta a sikítást és a cukorka besétált a mosdóba. Ciri utána is akart menni, de megállította és azt mondta hogy várjon idekint... Bár nem a cukorka miatt ment volna be, hanem megijedt, hogy a lánynak valami baja esett.

Türelmes kissrác volt, de azért toporgott az ajtóban. Ugyanis félt. Bár nem tudott meg sokat a lányról, de már olyan volt számára, mint egy barátjelölt. Elég nagyra tartotta azért mert foglalkozott azzal, hogy magányosan kuporog a sötétben egy levelet szorongatva. Ugyanúgy féltette Serenát is, mivel őt is nagyon kedvesnek találta. Na de persze a cukorka sem maradhat ki a szórásból, bár arra nem azt kellene mondani, hogy féltette inkább, hogy már alig várta, hogy a kezében tarthassa. Az itteni cukrok mindig varázslatosan finomak voltak, persze hacsak nem volt szándékos, hogy rossz, vagy furcsa íze legyen.

Nem hitte volna, hogy bárkinek is tud így örülni. De persze most kritikus volt a helyzet, legalábbis az ő mércéje szerint. Mert ugyan mi az, ha nem egy undorító lény, alig harminc centire tőle? Gyerekkora óta undorodott mindenféle ízeltlábútól, kivételt képezett a rák, mert az ennivaló volt. De ha még el is volt zárva a lény, már akkor is szédült a tudattól, hogy egy légtérben van egy szörnyeteggel.
- Hála az égnek! - kiáltotta, amikor a prefektus belépett. - Nézd! - mutatott remegő kézzel a falra, de a pók már nem ott volt, előrébb mászott, Cat majdnem megérintette. A lány iszonyodva sikoltott fel, és hátrébb ugrott vagy két métert.
- Könyörgöm csinálj valamit!
Pánikszerűen kutatott a pálcája után, ami persze a táska legmélyén volt. De amikor már a kezében volt szeretett ébenfa pálcája egyszarvúszőr maggal, nem jutott eszébe semmilyen ige. Esdekelve nézett a szőke sasra.
- Ötlet? - kérdezte fejhangon. - Mondd, hogy tudod, mit csinálj!

Serena pillantása követte a kislány mutatóujját, és majdnem akkorát ugrott, mint az oroszlán. Még jó, hogy időben észbe kapot, és rájött, hogy rettentő kellemetlen lenne kimutatni, hogy legalább annyira retteg a nyolclábú lénytől, mint egy tizenegy éves. Igen, rettenet. Serena világ életében utálta a hüllőket és kétéltűeket, rovarokat és bogarakat, pókokat... Félt tőlük, jobban félt tőlük, mint egy vérfarkastól. Nevetséges? Igen. De ez van.

Kiskorában mindig apját kérte meg, hogy vigye ki a szobájából a pókokat, ha esetleg betévedt egy. Bájitaltanon sose érintette meg a hozzávalóként felsorakozott ízeltlábú hozzávalókat puszta kézzel. És most, most ő volt itt a legidősebb, és cselekednie kellett.

Undorodva nézett a pókra, és azon gondolkozott, hogy elfuthatnának. De ő volt itt a prefektus, szóval neki kellett valamit csinálnia.
- Őőőő... - mondta bizonytalanul, majd elővette pálcáját talárja zsebéből. - Ne félj, elintézem. - villantott a lányka felé egy bíztató mosolyt, majd a pálcát az undormányra szegezte -Pherecitius mangicus!
A fagyasztó átok megtette a hatását. A pókocska dermedten esett le, szomorúan koppanva a padlón. Serena megkönnyebbülten nézett rá. Majd Mrs. Norris megeszi, gondolta.