Ha fára mászol, megütheted magad... [nyitva mindenkii~]

Cherie Corbie úgy vélte, elég időt töltött a könyvtárban tanulással, és a házidolgozatok megírásával. Bár kedvenc helyei közé tartozott a könyvtár, kicsit sokká kezdett válni az ott eltöltött idő. A kellemes, tavaszias idő kicsalogatta őt a kastélyból. Vázlatfüzetét és ceruzáit magával cipelve a tó felé vette az irányt, melyről ezer meg ezer szikraként verődött vissza a napfény.

Imádta ezt a helyet. Gyönyörű volt, a barátaival lehetett, varázslást tanulhatott, és még a kaja is frankó volt... Egy tizenegy éves nem is kívánhatna többet!

Mikor elért kedvenc fájához, habozás nélkül megragadta a legalacsonyabb ágat, hogy felhúzza magát. Egészen a tetejéig szokott mászni, onnan pazar kilátás tárult elé az egész birtokról... Most persze nem akart túl magasra menni, most egy elég vastag ágra volt szüksége, hogy letelepedhessen és rajzolhasson valamit.

Szóval Cherie már fél úton járt, mikor feljebb megrezzentek a levelek. A lomb elég sűrű volt, így nem látta hogy mi történik odafent. Talán csak egy mókus... De jobb biztosra menni, nem igaz?
- Van ott valaki? - kérdezte fennhangon. Az hiányozna, hogy valaki ráessen és agyon nyomja... Nem, nem, köszöni szépen, de ő ragaszkodik az életéhez!

Nagyon szép idő volt odakint ezért Caroline úgy döntött, hogy sétál egyet. Rendszerint a klubházban töltötte az idejét tanult vagy csak gondolkozott. De most őt is ki mozdította ez a gyönyörű idő. Úgy gondolta ha már ilyen szép idő van lesétál a tóhoz.

Nagyon szerette ezt az iskolát és örült, hogy szülei mégis megengedték, hogy itt tanuljon. Itt több barátot szerzet mint a mugli iskolában.
Mikor leért a tóhoz megakadt a szeme egy nagy masszív, öreg fán. Közelebb ment a fához és felmászott a legközelebbi ágra.

Kíváncsi volt arra , hogy milyen fentről a kilátás ezért tovább mászott. Már félúton tartott mikor megcsúszott a lába az egyik ágon. Ekkor egy másik lány hangjára lett figyelmes.
-Igen-válaszolta. Majd leült az ágra.
-Ugye nem ijesztettelek meg?-kérdezte mosolyogva Caroline.

Patricia kerek öt percet tudott eltölteni gondolataiba merülve, egyedül, magasan a fák lombjai között. Ezt a fát már az első nap kiszúrta magának; az alacsony, kinyúló ágak szinte felkínálták a fáramászás lehetőségét. Így amint ideje engedte, kisietett az udvarra, hogy végre egyedül lehessen a gondolataival. Szerette nézni a falevelek közt beszüremlő zöldes napfényt, és ahogy egyre magasabbra mászott, egyre jobban érezte magát.
Öt perc múlva azonban megzavarták. Valaki szintén kiszúrta magának ezt a fát, és mászni kezdett felfelé. Patricia már szinte a legmagasabb ágak közt ücsörgött, ezért a sűrű lombtól nem láthatta a közeledőt. Épp azon gondolkozott, hogy lejjebb mászik, és finoman rábeszéli az illetőt, válasszon másik fát, hiszen annyi van belőlük a birtokon. De ebben a pillanatban hangok csapták meg a fülét.
- Van ott valaki? - kérdezte egy lányhang alulról, majd rögtön felelet is érkezett rá a másik lánytól
Patricia bosszankodva forgatta a szemeit. Miért pont ezt a fát kellett kiszemelnie mindenkinek? Lejjebb küzdötte magát az ágak között, és egy kecses szökkenéssel egy vastag ágon landolt, ahonnan jól láthatta a lányokat, aki megzavarták. Hidegen végigmérte őket, aztán ráébredt arra, hogy fogalma sincs, melyik házba tartoznak. Mivel csak nem rég érkezett ide, nem volt ideje mindenkivel megismerkedni. Tehát elképzelhetőnek tartotta, hogy a két idegesítő lány is a Mardekárba jár. A saját társait pedig nem akarta megbántani. Ezért mosolyt erőltetett az arcára, és bemutatkozás helyett azonnal a tárgyra tért. Elvégre ha másik házba járnak, nem fog leállni velük barátkozni.
- Ti melyik házat boldogítjátok?

Hála az égnek nem történt halálos baleset, sőt. Bár Cherie nem tervezett különösebb "társasági életet" arra a délutánra, egyáltalán nem bánta, hogy nem kell egyedül lennie. A kis sas szerette, ha diáktársai körülvették őt, főleg a vele egykorúak. A válaszoló lányban pedig felismerte Carolinet, egy évfolyamtársát...

Cherie arcán azonnal megjelent a rá oly' jellemző vigyora, úgy tekintett fel a vörösre.
- Nem, dehogy. - füllentette Caroline kérdésére... Persze ez nem volt nagy füllentés, mivel tényleg nem ijedt meg. Csak meglepődött. Mondjuk...
Mivel az ág, amin a kis Griffendéles ült elég vastagnak tűnt ahhoz, hogy kettejüket elbírja, úgy döntött hogy csatlakozik az oroszlánhoz... Igen, Cherie hajlamos volt a tapintatlan viselkedésre, és néha akkor is ott volt, amikor mások nem szerették volna társaságát. De úgy gondolta, hogy ez esetben majd szólnak neki, hogy kopjon le. Vagy hasonló...

Szóval óvatosan, ügyelve a saját, a vázlatfüzete és ceruzái épségére, a szeplős feljebb kúszott, és lehuppant Caroline mellé. Épp azon volt, hogy megkérdezze a lányt, hogy mit csinál egy fa tetején, amikor újabb mozgolódásra lett figyelmes, és felbukkant egy újabb évfolyamtársa. Cherie egy másodpercig döbbenten nézett rá (mi van, ilyen népszerű ez a fa?), majd újra mosolyba rendezte arcvonásait.
- Hollóhát! - válaszolt lelkesen. - Na és te? - kérdezett vissza, még akkor is, ha úgy emlékezett, hogy a lány Mardekáros volt. Persze lehet hogy tévedett... Egy ekkora helyen, ennyi emberrel körülvéve elég nehéz volt megjegyezni a neveket...

Leyla imádta, ha kint lehetett a szabadan. Sosem vonzották a könyvek, ezért nagyon ritkán találhatták meg a könyvtárban, és a klubházban is keveset időzött. Mivel most is jó idő volt, ismét úgy döntött, hogy lesétál a tóhoz. Még nem nagyon ismerkedett meg senkivel, ezért egyedül ment. A tóhoz érve, kiszúrt egy hatalmas fát. Leyla egy eleven lány, viselkedése inkább fiús. Rögtön odaszaladt a fához, ám mielőtt felkapaszkodhatott volna, beszélgetésre lett figyelmes. Több lány hangját hallotta, kevés gondolkozás után úgy döntött, hogy fel kiállt nekik.
- Van még egy szabad ág?

Mosolyogva vette észre, hogy a lány, akit megijesztett az egyik évfolyamtársa Cherie. Bár a bevallása szerit nem ijesztette meg de úgy vélte, mégis csak meglepődött. Caroline örült, hogy mégsem egyedül kuksol ennek a fának a tetején. Szeretett egyedül lenni a lány a gondolataival de amióta ebbe az iskolába jár az óta nagyobb társasági ember.

Sokan nem igazán kedvelték túlbuzgó természete miatt. Nagy hibája az, hogy szereti beleütni mások dolgába az orrát. Boldogan vette tudomásul, hogy Cherie az ő ága felé tart. Az ág elég hosszú és erős volt kettőjük számára. Caroline kissé elkezdett mocorogni az ágon mert kényelmetlen volt egy kissé neki. Hirtelen a feje fölül egy másik lány hangjára lett figyelmes majd később az egész lány alakjára. Nem volt ismerős neki a lány de abba biztos volt, hogy nem egy házba vannak.
-Griffendél.- válaszolt a lány kérdésére.

Kisebb tömeg gyűlt össze itt a fán. Ezen még jobban mosolygott. Senki sem gondolná ránézésre róla, hogy milyen szörnyűségeket élt át.
-Vicces, hogy mindannyian pont ezt a fát szúrtuk ki.- mondta nevetve. Aztá Cherie-re nézett és kiszúrta a rajzeszközeit.
-Most mit rajzolsz?- érdeklődött.
Majd egy újabb lányra lett figyelmes a fa tövében.

Hollóhát és Griffendél... Patriciát nem zavart a házak közti "egészséges versengés", sőt kifejezetten szerette érezni (és néha másokkal is éreztetni), hogy a Mardekár a legjobb. Amikor háza régebbi diákjainál érdeklődött, azok elmesélték neki, hogy a Mardekár egyik házat sem gyűlöli... Csupán csak tudja, hogy jobb azoknál. Egyedül a Hollóhátat említették meg olyan házként, ahová még hozzájuk hasonló intelligens emberek járhatnak. Ezért a szeplős lány arcát megjegyezte magának, ellenben a Griffendélesre több időt nem is szánt.
- Patricia vagyok. Mardekár - mutatkozott be ha nem is túl vidáman, de legalább nem elutasítóan a Hollóhátasnak.
Közben egy másik lány jelent meg a fa alatt. Patricia felismerte benne egy újabb Griffendéles évfolyamtársát, és bosszúsan sóhajtott.
- Mi történt, hogy mindenki ezen a fán akarja pihentetni a hátsóját? - forgatta a szemét, de ügyelt rá, hogy ne mondja ki túlságosan hangosan. Ám az idétlen kérdésre majdnem visszaválaszolt valami durvábbat. Mi az, hogy van-e még szabad ág? A fák általában tele vannak ágakkal...
Patricia végül úgy döntött, hogy megvárja, amíg a szeplős is bemutatkozik, aztán amint lehet, elhúzza a csíkját erről a fáról.

Nos, Cherie nem csodálta, hogy kedvenc fája ilyen népszerűségnek örvendett. Minden szempontból tökéletes volt, természetesen, hiszen a kedvence volt. A lányka mindig megválogatta, hogy mit szeret és mit nem, hogy mit vesz fel, vagy hogy mit eszik... Persze a Roxfortban nem panaszkodhatott az ételre, hiszen csodás volt.

Cherie intelligens lány volt, így úgy gondolta, felesleges a házak közötti gyűlölködés. Persze az egészséges versenyszellem a helyén volt, és kellett is, de csak hogy egy példát mondjuk, legjobb barátnője Hugrabugos volt. Tisztában volt vele, hogy minden házban vannak nagyszerű, és kevésbé nagyszerű emberek... Az már más kérdés volt, hogy a Hollóhátban volt a legtöbb nagyszerű ember...
- Én Cherie vagyok. - mutatkozott be ő is, főleg Patricianak, hiszen úgy vélte, Caroline tudta a nevét. Az osztályokban gyakrabban dolgozott össze griffendélesekkel vagy hugrabugosokkal, mint mardekárosokkal. A kis kígyó megjegyzését meghallva csak kuncogott, nem vette észre a komment rosszmájúságát.

- Mert ez egy tökéletes fa. - jelentette ki vigyorogva, és biztos volt benne, hogy egyetértenek vele. Mikor Caroline a rajzolásról kérdezte, a sasfiók csak vállat vont. - Azt hiszem így már semmit. Nem szeretem, ha néznek rajzolás közben. - mondta mosolyogva, aztán egy újabb hangot hallott, ezennel lentről.
Hogy volt-e szabad ág? Mivel már mindegy volt, természetesen. Azért nem tudta megállni, hogy ne válaszoljon valami "okoskodást". Elvégre Hollóhátas volt.
- Nem, ennek a fának csak két ága van. - kiáltott le az új jövevénynek, majd ismét kacagott. - Persze hogy van, butus.

Leyla az utóbbi kérdésébe belegondolva, rájött, hogy ennél jobban nem is égethette volna le magát. Ám egy kisebb hegyoldal esett le a szívéről, hegymászóstul, amikor meghallotta, hogy az egyik lány oda teszi a mondat végére azt, hogy "butus". Így már nem tűnt olyan vészesnek a dolog.

Egy kicsit megörült, talán így új barátokra tehet szert. Leylának sosem voltak barátai, a mugli suliban mindenki különcnek találta. Carter volt neki mindig a legjobb barátja. Neki elmondhatott bármit, igaz ő csak annyit válaszolt, hogy "meow-meow", de Leyla úgy érezte, valahol megérti őt. Valahol a lány a kemény, vagyány külső alatt még is csak egy sebezhető 11 éves varázslónövendék volt.

Kissé félt, de hiszen Griffendéles nem? Ezt az érzést gyorsan elhessegette a szívéből, és felkapaszkodott a fára. Három lánnyal találta szemben magát. Kettő kedvesen mosolygott rá, de a harmadik, lenézően méregette. Rögötn tudta ki is ő..

Megtudtuk, hogy Patricia Mardekáros. Carolinenak tetszett a házak közti versengés ötletesnek és érdekesnek tartotta. Persze csak barátságos versengés volt ez de voltak, akik igen is komolyan vették de ő nem tartozott azok közé.
-Az én nevem amúgy Caroline.- mutatkozott be ő is.

Cherie nagyon szépen rajzolt, ahogy halotta másoktól de ő még nem látta egyik rajzát sem bár szívesen megnézné őket. Patricia kissé goromba megjegyzést tett, amikor megjelent az új famászó. De ezen csak mosolygott a lány. A lány, aki a fa tövében ált Caroline felismerte. Ő is Griffendél-es volt. Ha az emlékezete nem csal a neve Leyla. Kissé rossz volt a névmemóriája hajlamos volt össze keverni az embereket. De csak bele jön majd.

-Leyla ugye? Egy házba vagyunk beosztva.- mondta nagy mosollyal.
Majd mikor az ághoz ért a lány kezet nyújtott neki és felhúzta maga mellé. Leyla olyan volt mit ő csendes.

Patricia fanyalogva mérte végig a hirtelen jött társaságot. Most komolyan ezekkel kell lógnia, ha nem akarja egyedül tölteni a következő pár órát? Homlokát ráncolva figyelte a nagy barátkozásokat, és egyszerűen képtelen volt megérteni a lányokat. Miért olyan nagy dolog, ha egy házba vannak beosztva? Ezek úgyis mindenkivel képesek leállni egy kis csevelyre.
Most ott ült az ág szélén, és gúnyos arccal hallgatta a lányok buta beszélgetését. Igen, ezzel a szóval tudta leginkább jellemezni azokat a semmiségeket, amik szóba kerültek.

Eleinte úgy volt vele, hogy nem hagyja itt a fát, elvégre ő volt itt először, de mivel egyre többen lettek, és úgy tűnt, élvezik ezt a helyet kezdett idegessé válni.

Lábait átlendítette az ágon, majd egy valóban elegáns szökkenéssel landolt a földön. Cherie-nek intett egyet. Tulajdonképpen barátságos intésnek szánta, de nem túl meglepő módon erőltetettnek tűnt. Amolyan majd-még-találkozunk-féle intés volt ez, még ha nem is a legszívélyesebb fajtából.

Úgy döntött, hogy tesz néhány kört az udvaron, majd visszajön a fához, hátha az addigra megürül. Miközben elindult, nem tudta megállni, hogy vissza ne szóljon.

- Azért vigyázzatok Leylára! Néha hajlamos elbukni a saját lábában is...

Cherie szélesen vigyorgott, ahogy Caroline felhúzta a kis vöröst az ágra, amin ültek. A kislány azt gondolta, úgy nézhetnek ki mint verebek a dróton, ahogy ott sorban ücsörögtek. A rajzolásra visszatérve, úgy vélte megmutatja a két oroszlánnak a füzetét (persze Patricia is megnézhette volna, de ő nem tűnt olyan lelkesnek mint a két vörös), elvégre mindig hasznos volt valami kritikát bezsebelni.
- Megnézhetitek, ha gondoljátok. - mondta a lányoknak, átnyújtva hőn szeretett rajzait, amikről lerítt, hogy Cherienek bizony elég elvont stílusa volt. Bár tizenegy évesen még nem lehetett Picasso az ember lánya, a kis sas átlagon felüli tehetséggel volt megáltdva e téren.

Aztán Patriciára lett figyelmes, aki úgy szökkent le a fáról, mintha minden nap ezt tenné. Cherie biztos volt benne, hogy ő inkább leesne, ha ilyesmivel próbálkozna, de természetesen ezt nem volt hajlandó beismerni. Visszaintett a lánynak, aki úgy tűnt, épp azon volt, hogy távozzon.

A mardekáros kommentjét Leyláról nem nagyon tudta mire vélni, de sejtette, hogy a kettő már ismerte egymást, és valószínűleg nem voltak oda a másikért. Cherie csak vigyorgott.
- Ugyan, Madam Pomfrey majd rendbe teszi, ha leesne. - viccelődött a lány, remélve hogy Leyla nem veszi komolyan, amit mondott. - De mi az, Patricia, már mész is? - kérdezte csodálkozva. Bár a mardekáros kicsit mogorvább volt, Cheriet nem zavarta a társasága.

Alig hogy Leyla a fa tetején találta magát, Patricia rögötn el is ment. Próbálta nem meghallani a lány utolsó mondatát, de egy ilyen békát, ő nehezen nyel le. Már szólt is vissza volna neki, amikor Cherie az épp távozó kis kígyó után kiáltott. Ez egy csöppet lehűtötte, épp annyira, hogy képes legyen lehiggadni, és ismét a hollóhátas lány rajzait csodálni.

Leylának nagyon tetszettek a képek, ő is szeretett rajzolni, de ezekhez képest az ő alkotásai, óvodás kriksz- krakszok. Minden kép csodálatos volt, bár kissé elvontak, de ez nem zavarta a tátott szájú kis oroszlánt. Már tökéletesen elfeledkezett Patriciáról, és inkább Cheriehez fordult.

- Nagyon szépek. Tényleg nagyon tehetséges vagy. Ha a varázslás nem jönne be, ezzel simán vihetnéd valamire- szólt a kis sashoz kedvesen..

Patricia igen hamar úgy döntött, hogy nem él a társaság adta lehetőségekkel és inkább elmegy. Egy kecses szökkenéssel már a fa tövébe termett. Caroline-nak nagyon tetszett ez a mozdulat úgy gondolta, ha ő megpróbálta volna biztosan fenékre, huppan. A lány nagy örömére Charie felajánlotta a lehetőséget arra, hogy megnézhessék a rajzait a kisoroszlánok.

Mielőtt megcsodálhatta volna a rajzokat Patricia búcsúzóul tett egy megjegyzést. Caroline nem tudta mi lehetett ennek a következménye de látszólag zavarta Leya-t. Cherie nem vette komolyan és viccesen visszaválaszolt. Majd elővette rajzait, amik egyszerűen gyönyörűek voltak. Kissé elvont stílusúak de a kis vörös oroszlánnak épp ezért tetszettek annyira. Ő maga nem volt valami tehetséges rajzban.

-Gyönyörűek! Nagyon tehetséges vagy és tetszik a stílusod is.- mondta nagy csodálattal a lány. Úgy vélte, hogy Cherie-ből még nagy tehetség lesz ááá dehogy lesz már most nagy tehetség.
-Mióta rajzolsz?- érdeklődött Caroline.

Patricia nagyot sétált. Három kört is megtett, de nem nagyon akaródzott neki visszamenni a fához, mert látta, hogy a lányok egészen otthonosan érzik magukat rajta.
Inkább úgy döntött, hogy visszamegy a kastélyba, és megkeresi Rosalie-t. Ő volt az egyetlen Mardekáros évfolyamtársa, akivel tényleg szeretett együtt lenni.
Így nem messze a fától átvágott az udvaron. Fél füllel hallotta, ahogy az oroszlánok Cherie rajzait dicsérik. Patricia fanyalogva ráncolta a homlokát. Vajon valóban így gondolják a lányok, vagy csak így próbálnak bevágódni a Hollóhátasnál? Ő maga az utóbbira tippelt, habár sose lehet tudni.
Miközben határozottan haladt a kastély felé, a hangok egyre inkább elhaltak mögötte, és kezdett megkönnyebbülni. Azért elhatározta, hogy talán majd megkéri Cherie-t, hogy megnézhesse a rajzokat. Hátha csakugyan olyan jók, mint ahogy azt a hízelgő kisoroszlánok állították. Ekkor döbbent rá, hogy a kis sas tulajdonképpen egyáltalán nem idegesíti. Patricia szótárában a szimpatikus szó elég ritkán fordult elő, de nála néha a nem olyan idegesítő kifejezés is pontosan ugyanezt jelentette.
Végül elérte az épületet. Vetett még egy búcsúpillantást a fára, amin úgy tűnt, ezen a napon már nem nagyon üldögélhet, majd belépett a kastélyba.

[out]

Cherie szerényen mosolygott a sok dícséretet hallván.
- Ugyan, annyira azért nemjók, de köszönöm. - mosolygott a két lányra, majd kuncogott egy kicsit Leyla megjegyzésén. Nos, ha a varázslás nem jönne be neki, akkor tényleg, talán élhetne a művészetből. Nem mintha az olyan egyszerű lenne, vagy mintha Cherie olyan tehetséges lenne, de maga az ötlet tetszett neki.
- Hát, mióta is? - gondolkozott el a szeplős Caroline kérdésére. - Szerintem amióta meg tudtam fogni egy ceruzát. Anya nagy örömére, kiskoromban szerettem a falakra rajzolni...

Igen, az elég vicces lehetett... Nem is értette, édesanyja miért nem díjazta a dolgot.
- Tudjátok, mi lenne igazán király? - vigyorgott a két oroszlánra. - Ha tudnék olyan képeket festeni, ahol az alakok tudnak mozogni.

Ez élete egyik legnagyobb álma volt, komolyan.

Egy mozgó alakos kép? Ez a gondolat Leyla fantáziáját is megmozgatta.

- Az tényleg szuper lenne, talán még ki is tehetnéd itt a kastélyban!- szólalt meg lelkesen- És mit ábrázolna? Vagy ezen még nem gondolkoztál el jobban?

A kis oroszlán véleménye szerint Cherie képes lenne egy ilyet alkotni. Leyla a fa ágán ülve a mélységbe bámult. Jó, persze nem voltak olyan magasan, de a kis vöröske imádott az ilyen helyeken lenni. A fény lágyan besütött a levelek között a három lányra, Leyla pont úgy érezte magát mint a nagyi háza mögötti kis erdőben. Ha meglátogatták őt, a kislány sosem hagyta ki azt az alkalmat, hogy Carterrel csatangoljon egyet a fák között. Egyszer a macska olyan magasra mászott fel, hogy Leylának utána kellet mennie, hogy lehozza. Persze a végén ő esett le a fáról. A lány ismét annyira elkalandozott, hogy csak Cherie válasza zökkentette ki a merengésből...

Cherie álmát, hogy egyszer majd mozgóalakos képet fessen nagyon érdekesnek találta Caroline. Úgy tartotta, hogy valószínűleg meg is fogja valósítani nemsokára majd a kis sas.

Caroline álma midig is az volt, hogy ír majd egy követ és azt majd kiadják de erről nem beszélt még senkinek. Nagyon sok ötlete volt, hogy miről írjon és az ötleteivel be is telt már néhány füzete. De azokat a bizonyos füzeteket még sohasem mutatta meg másoknak. Ezt a kis álmát midig is titkolta. Leyla kérdése jogos volt és Caroline-t is érdekelte
a válasz.

-Szerintem egy naplemente a tónál nagyon szépen mutatna.- mondta a lány lelkesen.

Cherie nagyon jól érezte magát a fa tetején a két lánnyal. Pláne, hogy érdeklődtek a rajzai iránt...
- Tudjátok, fogalmam sincs róla, hogy kell olyat festeni. - mondta mosolyogva, majd hozzátette: - De rajta vagyok, úgyértem a könyvtárban próbáltam keresni a témáról könyveket, de magát a technikát még nem találtam meg... - magyarázta lelkesen. Cherie kedvenc helye egyértelműen a könyvtrá volt, nos, nem is csoda, hiszen hollóhátas és könyvmoly is volt egyben.

Naplemente a tónál, nem is rossz ötlet. Főleg hogy Roxfort olyan gyönyörű volt naplemente idején... Meg amúgy mindig.
- Jaja, és két vörös kislány meg játszik az óriáspolippal. - viccelődött vigyorogva, a két kis oroszlán(y)ra utalva.

Hehe, de vicces volt aznap...

Leyla szemei előtt lejátszódott a jelenet amikor Caroline-al, a polipnak egy labdát dobálnak, és kiabálnak neki, hogy "hozd vissza", mintha csak egy kutya lenne. Ettől elnevette magát, és bár a két lány először értetlenkedve nézett rá, valószínüleg nekik is valami hasonló jutott eszükbe, mert a következő pillanatban ők is elkezdtek kuncogni.

- Amúgy én is támogatnám ezt a naplemente ötleltet- szólalt meg a lány.

Lelki szemei előtt feltűnt Cherie képe, ahogy egy vászon előtt ülve az udvarona naplementét festegeti. Milyen művészi lenne már ez is! Ahogy csak ott ül, és barna fürtjei a szemébe lógnak, ám ő mit sem törődve azzal a pár hajszállal továbbalkotja művét.

Egyszer Leyla szívesen megnézte volna ezt. Bár nem közelről, mondjuk erről a fáról. Távolról megfigyelni, egy igazi művészt. Ám egy picit irigységgel tölötte el, hogy ő nem ilyen ügyes. De rögtön elhessegette ezeket a kósza gondolatokat, hiszen csak nem lehet féltékeny Cheriere! Az oroszlán még nem merte kimondani, hogy a kis sas a barátnője lenne, de azért több volt ez annál, hogy tudják a másik nevét és pont.

- Nem lenne szép dolog irigykedni rá...-gondolta magában, ezzel rögtön meg is győzte magát, és fogpaszta reklámba illő mosolyt küldött a fán tanyázó két lánynak.

Caroline a lelki szemei előtt látta, ahogyan a polippal labdáznak Leyla-val. Ezen a gondolaton jót nevetett. Kedves Cherie-től, hogy rájuk gondolt az első mozgóképének tervezésekor. Vicces lenne, ha tényleg így lenne majd, bár kitudja. A kis vörös oroszlánt büszkeség töltötte el, hogy két ilyen kedves évfolyamtársát megismerhette közelebbről. Úgy érezte, hogy ez egy barátság kialakulásának a kezdete. Örült, hogy ennyi új barátra tett szert. El is határozta, hogy majd ezt is megírja szüleinek levelében. Hiszen rendkívül boldog volt itt és ez a napja sem alakulhatott volna jobban.

-Nagyon örülök, hogy mid találkoztunk ezen a fán, és ilyen jól elmulatunk. Szervezhetnék majd több ilyen csoportos találkozót. Persze ha nektek is van hozzá kedvetek a jövőben.- javasolta nagy lelkesedéssel Caroline.

Cherie együtt nevetett a két lánnyal, arra gondolva hogy tényleg meg kéne tanulnia mozó képeket festeni... Jónak találta a lányok ötleteit, biztos volt benne, hogy mindketten nagy kreatívak voltak.

És a jó társaságban az idő hamar elszáll, hamarosan tényleg eljött a naplemente, ami Roxfortban mindig gyönyörű volt.
- Egyet értek. - bólintott Caroline "találkozzunk még" megjegyzésére, majd nyújtózott. Egészen elmacskásodott, de valahogy le kellett jutnia a fáról - nem akarta hogy egy prefektus vagy tanár kint érje őket sötétedés után. Nem olyan kecsesen, mint Patricia, de sikerült a talajra kerülnie, vigyorogva saját bénaságán.
- Jöttök? -kérdezte, és választ nem is várva elindult a kastély felé... éhes volt.

[out]

Leylának nagyon tetszett az az ötlet, hogy többet találkozzanak ezen a fán. Így hát helyeslően bólintott Caroline javaslatára. Tényleg jó lenne, többet itt összefutni, ugyanis a kislánynak nagyon tetszett ez a hely. Végül is azt sem bánta volna, ha az undok Patricia is itt időzne néha velük. A lány valamit érzett benne, hogy nem oylan amilyennek igazából mutatja magát.

- Van benne valami jóság...- gondolta magában.

Észre sem vette, hogy azóta Cherie már lent volt a fáról, csak arra eszmélt, hogy őket kérdezte, afelől, hogy ők nem jönnek e le.

Leyla körbenézett, alkonyodik. Nem lenne jó, ha sokáig magára hagyná Cartert a klubhelyiségben , és azt sem szerette volna, ha egy prefektus, vagy még rosszabb, egy tanár kapja azon, hogy este kint császkál.

A következő pillanatban Leyla egy alsóbb ágra ugrott, majd onnan a földre. Feltekintett Caroline-ra, majd Cherie után nézett, aki már sétált is vissza a kastély felé. Úgy döntött megvárja Griffendéles barátnőjét, és együtt visszasétálnak a klubhelyiségbe.

- Szia Cherie!- kiáltott utána boldogan, de a lány valószínűleg ezt már nem hallotta meg..

[out]

Örült Caroline, hogy a többieknek is tetszett a találkozó gondolata. Úgymond ez lesz a közös fájuk. Még mindig viccesnek találta, hogy ennyi fa közül pont ezt a fát választották, mintha a sors akarta volna így. Ezen a gondolaton jót kacagott magában Caroline. Szerinte Patricia is igen kedves tud leni, ha akar. Ha egy kicsit barátságosabb lenne ... Na de talán legközelebb.

Körbenézett a kisoroszlán és szomorúan vette észre, hogy már a nap lemenőben van.
Cherie már le is mászott a fáról és indulóban volt a kastély felé. Leyla követte őt a lemászásban. Majd Caroline is úgy döntött, hogy lemászik. Mikor a fa aljára ért utána szólt Cherie-nek.

-Szia! Akkor majd találkozunk!- kiáltott a kis sas után.

-Szerintem jól elvoltunk ma.- mondta Leyla-nak majd elindultak ők is a kastély felé.

[out]