Szállj, szállj, szállj fel magasra! [Patricia]

Serena azon problémája, hogy új taktikával rukkoljon elő a csapata számára, még nem oldódott meg. Már hetek óta törte a fejét valami használhatón, de az eddigi dolgok amik eszébe jutottak, használhatatlanok voltak. Illetve nem lettek volna azok, egy profi csapatban. De mivel sasjaitól nem várhatta el, hogy megközelítsék a profi szintet - akármennyire nagyonnagyon jól játszottak, valami másra volt szüksége. Valami egyszerűre, de mégis meglepőre. Valamire, amitől mindenki dob egy hátast.

Ötlettelensége révén nem tudott másra gondolni, mint hogy edz egy kicsit, csak magában. Talán a végére jól elfárad, és olyan jót alszik, hogy megálmodja a dolgot. Persze, reménykedni lehetett. Már végtelennek tűnő idők óta csak reménykedik az ihletért.

A nagy, kviddics labdákat tartalmazó ládát maga után húzva, Tűzvillámját hóna alá csapva érkezett meg a pálya szélére, ahol is kinyitotta a ládát, és megragadott egy ütőt. Serena terelőt játszott, de csak azért, mert még nem sikerült jobb embert találnia a posztra. Igazából mindíg is a fógó posztra fájt a foga, de kapitányként a csapat érdekeit kellett szem előtt tartania. Mivel egyedül volt, úgy döntött hogy nem követ el öngyilkosságot, és csak egy gurkót ereszt ki. Pálcáját a talárja zsebébe rejtve felszállt, és tett pár villámgyors kört a pálya körül.

Mikor megvolt a bevezetéssel, egy gyors bűbájjal kioldozta az egyik gurkót tartó kötelet, és ütőjét felemelve várt a gonosz vaslabdára. Mikor közel ért, és félő volt hogy lelöki a seprűről, egy hatalmasat ütött, elégedetten látva a gurkó sebességét, és a távolságot, amit berepült.

A labda lomhán ismét kanyarodni kezdett felé, mikor mozgást pillantott meg a pálya széléről. Serena nem látta, hogy ki tartózkodott odalennt, de az feltűnt neki, hogy az a valaki igen alacsony... Szóval egy alsóbbévesről volt szó. Az hiányozna csak, hogy agyoncsapja a labda!
- Vigyázz, egy gurkó szabadon van! - kiáltott a lányka irányába, mikor ismét hallotta az ismerős suhogást. Ütőjét megsuhogtatva ismét új pályára küldte a vasgolyót, ami egyenesen átrepült az egyik karika közepén...

A zöld fű, a virágok és a napsütés... ezek mind-mind sokkalta szebb élményt kínáltak Patriciának, mint a sok évfolyamtársa a különböző házakból, akikkel ma összefutott. Lábai önkéntelenül is a kviddicspálya felé vették az irányt, mert a kislány (annak ellenére, hogy még nem lehetett seprűje) kifejezetten odavolt ezért a sportért. Már repkedni is imádott, és sosem zavarta, ha a nagybátyja emiatt leszidta. Őszintén szólva sosem izgatta magát a nagybátyja miatt, aki rengeteg szabályt állított fel Patricia számára, és a kislány egyedüli szórakozása barátok és megfelelő gondoskodás hiányában ezeknek a szabályoknak a felrúgása volt.

A kislány a pálya szélén megtorpanva ámulattal, és - azért valljuk be - egy kis irigységgel figyelte a fenn röpködő felsőbbévest. Olyan könnyedén, olyan magától értetődően irányította a seprűjét, és taszította el magától a gurkót, mintha erre született volna. Patricia sok mindent megadott volna azért, hogy egyszer majd ő is így játszhasson.
Figyelme elkalandozott. Még szerencse, hogy a nagyobb lány figyelmeztette őt a gurkó-veszélyre. Legszívesebben Patricia is seprűre pattant volna, de ez az elhatározása több sebből is vérzett. Először is nem volt seprűje. Másodszor pedig a fenn repkedő lány minden bizonnyal tagja a háza csapatának, hiszen remek játékos. Simán lesöpörné a pályáról a kis elsőévest.

Amikor a nagylány elég közel repült el hozzá, Patricia nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
- Mióta kviddicsezel?
Arca őszinte lelkesedést tükrözött, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Amikor ráeszmélt erre, Patricia azon nyomban eltüntette a mosolyt az arcáról. Elhatározta, hogy mindenképp megtudja, melyik házba tartozik a nagylány. Csak remélni merte, hogy nem egy Griffendélessel, vagy Hugrabugossal hozta össze a sors. Mert arra már rájött az első nap, hogy egyedül a Mardekárosokkal érdemes barátkoznia, és még a Hollóhátasok azok, akik kibírhatóak. Legalábbis így adták neki tovább a nagyok...

A repülés szabadsága valamint a gurkó püfölése legalább feloldotta benne a feszültséget. Serena kötelességtudó lány volt, így teljes szívvel-lélekkel végezte kapitányi illetve prefektusi (nos, azért azt néha hanyagolta) teendőit, így nem csoda, hogy a szokásosnál fáradtabb és feszültebb volt. Természetesen élvezte feladatait, és a tanulmányi eredményei is ugyan olyan kitűnőek voltak, de azért nem volt egyszerű dolga.

Mivel a gurkóra való öszpontosítás nem adott helyet egyéb gondolatainak, most nem kellett a csapat sorsán rágódnia, nem kellett a megírandó kéttekercses bűbájtan dolgozatára gondolnia, vagy egyéb hasonló kellemetlenségekkel törődnie. Most csak ő volt, a seprűje, az ütője, és a goromba gurkó.

Ó, és persze a lány a pálya szélén. Ser majdnem megfeledkezett róla, amikor elég közel repült hozzá, hogy a lányka megszólíthassa. A sas előbb jó messzire elküldte a veszélyes labdát, csak utána fordult a kis diákhoz, aki meglehetősen lelkesnek tűnt. Egyből tudta, hogy nem Hollóhátasról volt szó, mivel a háztársait nagyjából ismerte. Persze Serenának nem voltak előítéletei, mindig is a házak közötti együttműködésre és az összefogásra törekedett.
- Harmadéves koromban kerültem be a csapatba, szóval ez a harmadik évem. - válaszolta egy széles mosollyal az arcán, fél szemét a lassan megforduló gurkón tartva. - Elsőéves vagy, ugye? - kérdezte. A lány alkatra olyan tizenegy-két éves forma volt, illetve seprűt sem hozott magával, szóval így tűnt logikusnak... Bár seprűt lehet kölcsönözni, csak hát azok elég lomhák... Persze egy tanulónak megfelelnek. - Miért nem kölcsönzöl egy seprűt, ha szeretnél repülni, akkor megfogom a gurkót. - ajánlotta Serena barátságosan, természetesen ha a lány is repülni akart, akkor nem röpködhet szabadon a vasgolyó. Míg válaszra várt, újra meglegyintette az ütőjét, mindkettőjük biztonsága érdekében...

Patricia alaposan megfontolta a lány ajánlatát. Először is mindennél szívesebben repkedett volna. Szeretett ráhajolni a seprű nyelére, szerette, amikor az ellenszél hátrafújta a tincseit, viszont utálta, hogy egy bizonyos sebességnél nem képes többre anélkül, hogy el ne veszítené az egyensúlyát. Másrészt itt van ez a lány, aki egy másik ház tagja, és aki remekül repül. Patricia előszeretettel éreztette évfolyamtársaival, hogy az ő háza a legjobb, de most egy felsőbb éves diákról volt szó.
Aki egészen normálisnak tűnt, és aki talán segíthet is majd neki. Mivel otthon mindig egyedül repült, soha nem tudott rájönni, mik a hibái, és egy bizonyos sebesség fölött miért nem tudja rendesen irányítani a seprűt és miért veszti el néha az egyensúlyát. De ha valaki idegen látná, az talán segíthetne javítani a technikáján.
Mindezeket villámgyorsan átgondolva a kislány úgy döntött, hogy erre a kis időre leveti a megközelíthetetlen, beképzelt álarcát, és tényleg csak a repülésre fog koncentrálni. Tudta, hogy jobban repül, mint egy átlagos elsőéves, de természetesen azzal is tisztában volt, hogy korántsem olyan jól, mint a nagyok.
- Egy picit én is feljövök a pályára, de nem áll szándékomban sokáig zavarni téged - mosolyodott el haloványan, és tulajdonképpen saját magát is meglepte ezzel a figyelmes gondolattal. Végül azzal nyugtatta magát, hogy a nagylányon kívül senki nem fogja megtudni, hogy van neki egy kevésbé undok oldala is.

De miközben már a kölcsönzött, kicsit görbe nyelű söprűvel igyekezett vissza a pályára, letörölte a mosolyt az arcáról. Sokkal magabiztosabbnak érezte magát ezzel a hetykébb arckifejezéssel, mint mosolyogva.

Felpattant a seprűre, és bemelegítésképp valamint, hogy megszokja a seprűt, tett két kisebb kört a fél pályán, középmagasan szállva. Aztán lelassított, és megállt az idősebb lány mellett. A világért sem mutatta volna ki, de érdekelte az idősebb diák véleménye a repülési techinkájáról...

Ser úgy tervezte, hogy addig veri a gurkót, míg a fáradtságtól le nem esik a seprűről, de nem bánta, hogy a kislány csatlakozott hozzá. A prefektus szerette a társaságot, és nem zavarta fiatalabbak vagy idősebbek jelenléte sem. Valahogy mindig sikerült megtalálnia a közös hangot, így nem volt miért aggódni. Míg az elsős elment egy seprűért, a lány kivont pálcával várt a gurkóra... Persze nem bánta volna, ha valaki segít neki, de számtalanszor fogott már be gurkót, így nem tartott tőle túlságosan. Csak egy kicsit.

Mikor a lányka visszatért, Ser éppen nagy nehezen a helyére tuszkolta a mocorgó vasgolyót. Miután sikerült rendesen becsatolni minden szíjat, ismét felreppent - de ezúttal a fiatalabb lány repülését nézte. Egész ügyes volt, sőt, biztos volt benne, hogy az átlagnál valamivel ügyesebb. Persze nem tudta, hogy mennyi gyakorlás állt a háta mögött, de mindig öröm volt új tehetségeket látni - még akkor is, ha nem Hollóhátas volt az illető.

Serena ismét egy barátságos mosolyt villantott a kislányra, ahogy lelassított és megállt mellette.
- Ügyesen repülsz. - véleményezte bíztatóan, persze volt még min javítania, de tizenegy évesen kinek nem? Talán egyszer olyan jó lesz mint ő maga... - Persze van még mit csiszolnod rajta, de ügyes vagy... - Talán majd ad neki egy-két tippet, ha szeretné. Persze nem edzené más házból a játékosokat, de ő egyenlőre csak elsőéves volt.

Aztán rájött, hogy valójában kíváncsi rá, melyik házat is gazdagította a kislány, valamint arra is rájött, hogy nem tudta a nevét. Persze lehetséges, hogy a lányka tudta az övét, a prefektusokat és kapitányokat mindig jobban ismerték, de tőle nem várhatták el, hogy mindenki nevére emlékezzen. különösen az elsősökre. - Amúgy Serena vagyok. - mutatkozott be, majd hozzátette: - Te melyik házba is tartozol...? És hogy hívnak?

Patricia élvezte a repülést, mert közben legalább kiszellőztethette a fejét. Annyi minden történt vele Roxfortba érkezése óta! Ezidáig minden szórakozása a nagybátyja szabályainak kijátszása volt, de a kastély számtalan új lehetőséget rejtett. Kellemeseket és bosszantóakat egyaránt.
Bár ez nem látszott, belül mosolygott, miközben a nagylány szavait hallgatta. Régen dicsérték már meg, hacsak a de jól áll a hajad-féle bókok a Mardekáros társaitól nem számítanak annak.
Bár a nagylány nem volt neki túl ismerős, a nevét azonnal felismerte. Persze, a Hollóhátas prefektus és csapatkapitány nevét ki ne ismerné...? Kicsit megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy a lány nem az oroszlánok, vagy a borzok közé tartozik, de el is bizonytalanodott, amikor ráébredt, hogy a sasok kviddicscsapatának a kapitánya. Bizonyos szinten abban reménykedett, hogy a lány csak egy szürkébb felsőéves a Mardekárból, de ez a fordulat sem kedvtelenítette el.
- Patricia Sepherd - mutatkozott be ő is elgondolkozva. - Mardekár.
Homlokát ráncolva várta, hogy reagál erre Serena.
Seprűjével tett egy aprócska kört, majd icipicit lejjebb ereszkedett. Nem szeretett túl sokáig mozdulatlanul lebegni.
- Tavalyi évben melyik ház nyerte a kupát? - tette fel közben kíváncsian a kérdést, ami már pár perce foglalkoztatta...

Serena változatlan jóindulattal nézett a kislányra, mikor bemutatkozott. Természetesen nem volt kenyere a kivételezés, főleg a prefektussága miatt, de amúgy sem. Minden házban voltak rendes és kevésbé rendes emberek, és ez így volt jól.
- Örülök a találkozásnak Patricia. - mondta udvariasan, maga sem tudta miért, hiszen egy tizenegy évesről volt szó. - Tervezed, hogy csatlakozol a házad kviddics csapatához? - érdeklődött mosolyogva, nos, Hollóhátas lévén minden érdekelte, még a legapróbb információnak is örült, sőt szomjazta. Még akkor is, ha egy elsőéves kis kígyóról volt szó.

Persze örült neki, hogy még mindig jártak új tehetségek a Roxfortba. Már tervezte, hogy év vége felé megnézi a sas elsősöket, hátha akad pár ígéretes tehetség köztük is.

Követve a lány példáját, Ser tett pár kissebb kört, de Patricia következő kérdése ismét megállásra késztette őt.
- Tavaly a Griffendél. - fintorgott. Nem volt baja az oroszlánokkal, de a kviddics a szívügye volt. Aztán hirtelen elvigyorodott, és hozzátette: - De tavaly még nem voltam csapatkapitány, szóvaaal... - Nem mintha olyan magabiztos lett volna, de nem tagadhatta, hogy jók voltak. A kérdés csak az volt, hogy elég jók voltak-e?

Egy könnyed bukfenc után ismét megállt, és a kis mardekárosra nézett.
- Ha akármilyen kérdésed van, vagy megszeretnél tanulni valamit, itt a lehetőség. - mondta barátságosan mosolyogva. - Ma ilyen nagylelkű kedvemben vagyok. - vigyorgott szélesen.