Koboldfelkelések, ó, igen, de izgalmas...

Cuthbert már alig várta, hogy újabb oldalakat olvashasson fel diákjainak jegyzeteiből. Múlt órán nem sikerült befejezniük az 1612-es koboldfelkelést, így egyenlőre nem térhetett rá más témára... Őszintén szólva nem bánta, hiszen a felkelések voltak a kedvenc témái. És azokból volt a leghosszabb jegyzete is.

Az óra kezdetét jelző csengőt hallva, a szellem professzor belebegett a terembe, a táblán keresztül. Pont ahogy szokta, minden órán. Cuthbert meg volt róla győződve, hogy a diákok szórakoztatónak találták, hogy a Professzoruk nem az ajtón sétál be, hanem a táblán keresztül.

- Üdvözlet mindenki, foglaljanak helyet. - köszöntötte a tanulókat. Úgy vélte, mielőtt belefogna a felkelés részleteinek kibontásába, feltesz pár ismétlő kérdést...
- Ki tudja megmondani, hol történt az első csata, 1612-ben? - kérdezte Binns. - És ki tudja megmondani, hogy miért lázadtak fel a koboldok?
Cuthbert várt, hogy a diákok összeszedhessék gondolataikat, és jelentkezzenek. Ezek egyszerű, bemelegítő kérdések voltak...

[OOC: Üdv mágiatörin! Pár szabály, amit be kell tartsatok:
- a karaktereknek egyenruhát kell viselnie
- naponta csak egyszer lehet hozzászólni
- ha a karakteredet beszélgetésen kapják, ne csodálkozz, ha pontlevonás lesz a vége.
Az első két (a kérdésre válaszolni akaró) hozzászóló veheti úgy, hogy Binns felszólította.]

Bár Cherie lelkiismeretes Hollóhátas volt, semmi lelkesedést nem érzett a következő óra iránt. Persze még mindig jobb volt, mint gyógynövénytanon összepiszkolni magát, de ott legalább nem unatkozott. Ott legalább volt elfoglaltsága, még akkor is, ha utálta.

Unott arccal lépett be a terembe, és rögtön elfoglalt egy helyet hátul. Ott legalább tud rajzolgatni, vagy aludni... Valószínűleg inkább aludni.

Mint minden alkalommal, a szellem prof belebegett a táblán keresztül, ejjnye, de izgalmas. A szeplős unott tekintettel figyelte a lényt, majd nagy nehezen rávette magát, hogy jelentkezzen. Ébren kéne maradnia, és pár plusz pont a sasoknak sosem árt.
- Az első csata helyszíne Roxmortsban volt. - válaszolta monoton, üres hangon.

Leyla szinte úgy közelítette meg a Mágiatöri tantermet, mintha kivégzésre vinnék. Utálta. Unalmas volt számára, semmi izgalom. Kit érdekelnek a koboldok csatározásai? Binns Professzort úgy tűnik nagyon, mert más téma eddig nem nagyon merült fel a kobold felkeléseken kívül. Leyla lassan bevánszorgott a tanterembe. Azt sem nézte, hogy ki mellé dobja le magát, nem nagyon izgatta, csak az volt a fontos, hogy egy eldugott helyen legyen, valahol hátul. Igazából nem értette azokat, akik a Professzor unalmas óráit képesek az első sorból végighallgatni.

Binns szokásához híven belebegett a táblán.

-Fő a változatosság mi?- kérdezte magában Leyla.

Már kérdezte is a Prof az első kérdést, persze a kis oroszlánnak fogalma sem volt arról, hogy hol volt az első csata helye, de nem is törte magát azon, hogy bárhonnan kikeresse. Ám csodálkozására valaki mellőle válaszolt. Most nézte meg azt, hogy tulajdonképpen ki mellett is foglalt helyet.

Cherie Corbie volt az, a Hollóhátas művész. Leyla örült annak, hogy végül nem egy idegen mellé ült, és kedvesen mosolygott a lányra...

Patricia ezen az órán is Rosalie mellé dobta le magát. Jól tudta, hogy barátnője odavan a mágiatöriért, és épp ezért szeretett ekkor is mellette ülni. De azért megpróbált - tényleg megpróbált - figyelni az órára. Igen, a koboldlázadás. Történt vagy négyszáz éve... Elképesztően unalmas téma. Patricia képtelen volt megérteni Rosalie-t, aki csillogó szemekkel figyelt a professzorra. Őt sokkal inkább lekötötte a lába mellett szaladgáló kis pók. Valószínűleg nem lehetett túl értelmes, mert minduntalan a lány cipője felé indult meg, de egyszer sem próbált meg felmászni rá. Már vagy egy perce ott szerencsétlenkedett a földön, mikor Patricia megszánta, és lábát felemelve szabaddá tette neki az utat. A pók - a lány szerint boldogan - szaladt tovább Cherie és Leyla padja felé.
Eközben csak fél füllel volt képes figyelni az óra menetére, így igencsak meglepődött, amikor a saját nevét nevét hallotta. Nem számított arra, hogy már az óra elején felszólítják.
- Hogy miért lázadtak fel a koboldok? - ismételte lassan, hogy összeszedhesse a gondolatait. - Nos, valószínűleg azért lázadtak fel, mert... mert elégedetlenek voltak a helyzetükkel.
Kicsit félve pillantott a professzorra, hiszen a válasza minden volt, csak éppen kielégítő nem. Villámgyorsan kutakodni kezdett az agyában tárolt, feleslegesnek vélt információk között, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy azért valamire emlékszik.
- Fontos még tudni, hogy koboldok bázisa a roxmortsi fogadó, a Szárnyas Vadkan volt - bökte ki elégedetten...

Mint máskor, itt is elől foglalt helyet, hogy jól hallja és lássa a hangzottakat és a táblát. Már akkor jegyzetelni kezdhetett volna, amint rákezd a tanári kar egyetlen kísértete a koboldfelkeléssel kapcsolatban a témát, azonban csak kérdéssel kezdte, ami már lerágott csont volt neki. Ekkor hallotta a tömör válaszokat. Corbie-tól és a hercegnőcskétől jött. Majdnem kuncogott egyet, de inkább visszafogta magát. Egy dolog, hogy ebből gyengén álló Sepherd ennyit tudott csak kinyögni magából, de hogy Corbie ilyen tömören válaszol... Hollóhátba az okostojások kerülnek, de elvárta volna egy hollóhátastól, hogy többet is mondjon a helyszínről. Mivel a múltkori órán ezt már lejegyzetelte, inkább csak várt a következő kérdésre, amit talán ő is megválaszolhat olyan szépen, megfontoltan, hogy talán tíz vagy húsz pontot is szerez a Mardekárnak. Minden a dicsőség és a becsvágy, nem? Ebbe belegondolt, de a dicsőségből nem kér, ahogy mások tulajdonaiból sem, sokkal inkább vonzza a saját kis jövőbeli tervei.

Cuthbert végighallgatta a gyerekek válaszait, és elégedetten bólogatott, Igen, remek tanár volt, ehhez kétség sem fért.
- Helyes válasz, Miss Cobbald (Corbie). - nézett a kis hollóhátasra, majd Patriciához fordult. - Úgy van, Miss Sherrard. (Sepherd). Mindkettőjük három-három ponttal gazdagították házukat.

A szellem professzor egy pillanatig hallgatott, összeszedve gondolatait.
- Igen, nos a kobold felkelés 1612-ben még azért is fontos volt, mert a koboldok... - és csak mondta, és mondta, mintha elhatározta volna, hogy a végtelenségig mondani fogja.

Leo azzal a szent elhatározással érkezett meg a tanterembe, hogy ha törik, ha szakad, ő élvezni fogja ezt az órát. Vagy legalább megpróbál minden idegszálával erre koncentrálni. Még az elején ment is. Figyelt a kérdésre, és a két kis elsőéves válaszára. De aztán... Az egyik pillanatban még az 1612-es koboldfelkelésnél jártak a gondolatai, de miután a professzor körülbelül háromszor mesélte el ugyanazt a csatát, figyelme kezdett egy kicsit lankadni. Sosem volt különösebben jó mágiatöriből, és már szinte kinevette korábbi önmagát, aki azt hitte, képes lesz egy órát unalom nélkül végigkoncentrálni.

Végül úgy döntött, hogy megírja válaszlevelét kishúgának, Sarának. Már csak két Medwin-gyerek járt mugli suliba, a többi négy már elérte azt a kort, hogy felvegyék a Roxfortba. Sara viselte ezt a legrosszabbul, mert nővére (az egyetlen lány a családban rajta kívül) idén került be, és most otthon Sarának nem volt kivel játszania.

Leo úgy tett, mintha jegyzetelne, de közben a választ fogalmazta. Nem a legszebb írásával írt, és néhol közbeszúrt néhány új információt, ami elhangzott az órán, így a levél elég kusza lett. De nem bánta, mert tudta, Sara bármilyen levélnek örül a testvéreitől.

Mikor befejezte, a pergament a táskájába csúsztatta, majd újból a professzorra függesztette a tekintetét. Értelmes arccal figyelt, és úgy gondolta, hogy már nincs olyan sok hátra az órából, hogy ne bírja ki.

Leyla unottan nézett szét a tanteremben. Az osztály nagyrészét annyira érdekelték a koboldfelkelések mint őt, de a másik részébe tartozott Patricia. A lány sokszor jelentkezett az órákon, a kis oroszlán ezt már megfigyelte. Nem csodálkozott, amikor a mardekáros lány megszólalt, kiegészítve Cherie feleletét. Leyla kicsit búzgómócsingnak érezte ezért, ám mégis tisztelte, mert képesvolt megtanulni a világ talán legunalmasabb dolgát.

Most padtársára pillantott, aki,épp olyan arckifejezéssel ült mellette, mint ő. A tömény unalom sugárzott a kis sas szemeiből, és ezzel nem volt egyedül a teremben. Pár sorral odébb Leo Medwint, a háza prefektusát pillantotta meg a kis oroszlán. Az idősebb fiú sem mutatott nagyobb lelkesedést a felkelések iránt, valamit bőszen írt, majd amikor végzett a táskájába csúsztatta a pergament. Ám most ismét a professzorra emelte tekintetét.

- Talán példát kéne vennem róla és figyelnem?- kérdezte magától.

Pár perces vívódás után arra jutott, hogy inkább elkészíti bájitaltan házidolgozatát. Elő is vett egy pergament, pennáját tintába mártotta, és már körmölni is kezdett.

- Legalább értelmesen töltöm el ezt az időt- mosolygott...

Cherie üveges szemekkel nézett Binns Professzorra, és lélekben valahol teljesen máshol járt. Nem, egyszerűen sosem fogja megérteni, hogy lehet valaki ennyire unalmas és szürke? Na jó, a szürkeség érthető, szellemről volt szó... A kis hollóhátas biztos volt benne, hogy még ő is izgalmasabb órát tudna összedobni.

Ábrándozásából padtársa, Leyla mocorgása zökkentette ki. A kis sas érdeklődve figyelte mit csinál a lány, és mikor észrevette, hogy a bájitaltan dolgozatot kezdte el írni, elvigyorodott. Mindegy, ő marad a semmittevésnél, hiszen a dolgozatához kellettek könyvek is, az meg feltűnő lenne, ha telepakolná az asztalt velük.

Egy utolsó vigyort villantva Leylára, Cherie ismét Binnst kezdte bámulni, állát tenyerébe támasztva, lélekben valahol izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokban részt véve...

Patricia nem tudta, mit kezdjen magával. Körbenézett, de a legtöbb diák unott, semmitmondó tekintette bámult előre. Egyesek, mint Leo vagy Leyla szorgalmasan körmöltek.
A lány felvonta a szemöldökét. Ennyi minden jegyzetelni való lenne? Ő ugyan semmi újat nem hallott ezen az órán. Arra gondolt, hogyha 1612 előtt született volna, biztosan nem kellene végighallgatnia a halálunalmas koboldlázadást. És különben is kit érdekel az egész? Voltak a koboldok, fellázadtak 1612-ben, aztán kész... Mit kell ezen ennyit részletezni??

Sóhajtott egy nagyot, majd ő is kibámult az ablakon. Gondolatai azon nyomban messze szálltak...

Tomo a mai mágiatörténet órán próbált inkább hátul helyetfoglalni. Tudta, hogy a professzor sokat várhat tőle, ugyanis ezt az unalamas tantárgyat is többnyire megtanulja, de ezen a napon kissé fáradt volt ahhoz, hogy teljes erővel tudjon figyelni. (Most szerette volna inkább elkerülni, hogy felszólítsák.) Tegnap későig a könyvtárban gubbasztott, Madam Cvikker zavarta már ki. Tehát hátul ült le, közel ahhoz a lányhoz, aki az első választ adta. Mintha úgy rémlett volna neki, hogy látta már a klubbhelységben.

- Remek, nehogy szégyent hozz a Hollóhátra!- gondolta magában...- bár bővebben is válaszolhatott volna.

Alig, hogy ez átfutott az agyán, valahol elöl, egy lány már okoskodva ki is egészítette az elsős kis sast. Ez kicsit bosszantotta a fiút, és a hangvételből ítélve, úgy gondolta, hogy a lány csak is Mardekáros lehet.

-Chh.. beképzelt..-suttogta alig hallhatóan maga elé.

A szellemprofesszor tovább folytatta, és a sasnak azért annyi energiája még volt, hogy jegyzeteljen, minden órán ezt teszi., legyen akármennyire fáradt, vagy unalmas a tananyag. Ígyhát pennát, tintát, és pergament vett elő. Nem olyan nagy lelkesedéssel mint általában, de azért írni kezdett...

Judy, mivel éppen Itagaki mellett ült, hallotta a fiú magának tett halk súgó megjegyzést Sepherdről.
Igazad van, gondolta szorgalmas jegyzetelés között. Aztán észrevette a két griffendélest is. Az ötödéves prefektussal semmi baja, de mivel Davis a mardekárosok szemében egy rossz tényező, aki szereti lejáratni magát mindenki előtt, azt gondolta, ezúttal is érdemes lenne egy kicsit húzni. Persze ezt úgy kell csinálnia, hogy semmi köze ne legyen. Weasley Varázsvicc boltból akadt nála egy csalizajgép. Senki se figyelt rá, úgyhogy ügyes célzással észrevétlenül bedobta a kis ketyerét Davis táskájába. Szerencse, hogy ezt a ketyerét ajándékba kapta bizonyítékok nélkül, úgyhogy ezt rá nem tudják varrni átvételi elismervény vagy akármilyen bizonyítékok fejében.
Amint a csalizajgépet a "helyére" helyezte, jól lezárta a saját táskáját - amit persze gyakran az ölében szokott tartani, mert egyszer már az egyik órán trágyát dobtak bele, és azóta nagyon vigyáz rá - majd felemelte a kezét.
- Binns tanár úr! Elnézést, hogy megzavarom a koboldfelkeléssel szóló előadását, de nagyon furdal a kíváncsiság... tudna nekem mesélni az egyiptomi varázslókról és az akkori átokfejlesztéseikről? Tudja, a kedvenc időszakom az ókor. Olvastam már róluk, de a maga tudása több, mint egy könyvé.

Kathlin jól tudta, hogy tömény undort lehet leolvasni az arcáról. Hogy ő mennyire utálta a történelmet! Legyen az a mugliké, vagy a varázsvilágé, unalmas volt. Minek tanítják, ha úgysem tanul belőle senki?

Az egyetlen érdekesség az volt a lány számára, hogy láthatta a tanár urat belebegni a terembe. Jó, egyhangú persze, hogy mindig ugyanott. De mindig érdekelték a szellemek, Roxfortban meg hemzsegtek. Ráadásul egy tanár is... Mondjuk eléggé szerette a koboldokat, az rögtön feltűnt neki. Még szerencséje volt, hogy otthon, amikor Hugo bácsikája tanította, odafigyelt. Nem tehetett mást. Most pedig a lehető legnagyobb nyugalommal alhatott, nem kellett tettetnie.

Amikor azonban Sarntrina - ki más - kérését hallotta, felébredt. Nem értette, hogy jön ez ide. Főleg, hogy miért érdekli a kígyót. De fészkelődni kezdett, mert mégis csak érdekesebb lenne azt hallgatni mind a megjegyezhetetlen koboldnevek sokaságát.

Nem azért, hogy a kígyónak segítsen, min inkább maga miatt ő is jelentkezett:
- Professzor úr, Sarnatrina javaslata nagyon jó! Mégis csak érdekesebb, és kiválóbb előadás lenne, mint egy száraz könyvet olvasni - persze ezt ő sem hitte el - Legyen szíves arról beszélni!

Nos, talán furcsának tartották emiatt a többiek, de Rose kifejezetten szerette a mágiatörit. Nem, nem a halál unalmas órákat, hanem magát a tananyagot. És minden alkalommal éberen figyelt, hátha megtudhat valami új információt, amely érdekesnek ígérkezik, hogy aztán utána nézhessen a könyvtárban.
Fejét csóválva nézett végig az osztályon.
Az sok unatkozó, álmos arc..! Még Patricia is elég kedvtelennek tűnt.
De Rose minden figyelmét a tanárra fordította, és csak néha vetett egy pillantást a nem túl szívderítő, félig szunyókáló társaira. Így elég sok minden elkerülte a figyelmét. Ám az nem, hogy Davis szorgalmasan jegyzetel... méghozzá bájitaltant!
- Ez az igazi tiszteletlenség.. - suttogta gúnyosan, hogy csak az oroszlán hallhassa. - Szerinted mit szólna Binns, ha látná, mit csinálsz az óráján?
Aztán visszafordult a saját jegyzetei fölé. Ekkor hallotta meg Judy hangját. Csodálkozva pillantott a lányra. Vajon őszintén gondolta, amit mondott, vagy valami célja van vele? Mindegy, majd kiderül. Ráadásul Rose-t amúgy is érdekelte az Ókor, így rossz nem sülhet ki ebből...

Tomoe erősen csodálkozott, amikor a Mardekáros előállt azzal az ötlettel, hogy az Ókorról beszéljen Binns. Vajon mit forralhat? Köze lehet ahhoz, hogy a Davis lány táskájába csempészte a csalizajgépet? És miért kell ennyire benyaló stílust felvennie minden órán, amikor a tanárokkal beszél? Sok kérdés keringett a fejében, és idegesítette, hogy nem tud figyelni. Ami még felkeltette az érdeklődését, hogy az a másik kígyó, aki SVK-n húzta az oroszlánt, most halkan a lányhoz beszélt. Mivel elég közel ült hozzájuk, el tudta csípni a szavakat.

- Megint balhézni akarnak?- kérdezte magában.

Úgy volt vele, hogy nem érdekelte, amikor a mellette ülő lány elhelyezte a csalizajgépet, de amikor már beszélgettek előtte, és érezhetően arra hajtottak, hogy bajba keverjék, halkan odasúgta az utoljára megszólalónak:

- Nem érdekel, a kis "csatátok", de kérlek szünetben intézzétek el! Ne merd megzavarni az órát.

Reménykedett abban, hogy mivel felsőbbéves volt, talán egy kicsit tekintélyt parancsolóbb volt, és talán egy kicsit megilyedt tőle az elsős kígyó. Tényleg ő is ferdeszemmel nézte ahogy a Davis lány mást csinál, de amíg nem hangoskodott, ő nem bánta. Csak az órára szeretett volna koncentrálni, és már elege volt abból, hogy ők hárman mindig kitalálnak valamit, hogy ne tudjon figyelni.

Annak ellenére, hogy nem kedvelte ez az órát, Sal sosem vetemedett volna olyan tiszteletlenségre, hogy egy professzor órája alatt egy más tantárgyból föladott leckéjét írja. Egyedül a rajzolgatást tartotta bocsánatos bűnnek.

Ő inkább az ablakon való kibámulást választotta, mert azzal senkinek a figyelmét nem vonja el, ráadásul fél füllel hallja is a tananyagot, és nem kell két helyre koncentrálnia. Ám ez az óra mégsem volt olyan unalmas, ahogy arra először számított. A lányt igenis érdekelték a koboldok és a felkeléseik. Ráadásul mivel divatos volt utálni és látványosan unni ezt a tárgyat, Sal úgy döntött, hogy ő csakazért sem fog beállni a sorba.

Szemöldökét felvonva figyelte a közelében ülő két kis kígyó mesterkedését. Jesszus, micsoda gyerekesség! - futott át a fején a gondolat. Persze gyerekek még ők, a legtöbbjük csak tizenegy éves, de miért jó szórakozás szándékosan belekötni a másikba?

Itagaki szavait hallva a szemét forgatta. Bár az idősebb fiúnak teljesen igaza volt, attól még nem teszi jobbá a helyzetet, ha ő is beszáll ebbe az ostoba vitába. Mikor Sarnatrina közbeszólt, Sal eléggé meglepődött. A lány kérése teljesen olyan volt, mintha ő gyógynövénytanon az óra közepén közbeszólna és megkérné Bimbát, hogy az ördöghurok helyett foglalkozzanak azon az órán valami teljesen más növénnyel.
Sal furcsállkodó pillantást vetett a kígyóra, majd, nehogy a lány észrevegye a tekintetét, visszafordult a pergamenje fölé.

Leyla már leírta az utolsó mondatot, amikor meghallotta az álnok kígyócska szavait. Kedve támadt volna megfolytogatni, hogy beliluljon a feje alaposan megleckéztetni, de mérlegelte a helyzetet, és Itgakaki szavai után úgy döntött, inkább nyugton marad. Halkan a táskályába süllyesztette az elkészült feladatot, a pennát és a tintát, és szikrázó szemekkel Thorne tarkóját kezdte bámulni. Aztán nem sokkal messzebb elcsípte egy másik lány rosszalló pillantását a kígyó felé. Nem volt benne biztos, az is lehet, hog őt bámulta ilyen furcsálkodó tekintettel, de nem tudott róla megbizonyosodni, mert a lány visszafordult. Azért titkon remélte hogy nem ő volt az. Az óra hátralévő részében próbált úgy csinálni mint aki figyel, igazából csak üveges tekintettel meredt a professzorra. Az utóbbiakon töprengett. Lopva rápillantott Itagakira, és valahol azért hálás volt neki, bár tudta, hogy nem őt akarta menteni, hanem csak az óra nyugalmát. Azért sajnálta is, mert szegény általába valahogy mindig belekeveredik az összezördülésükbe, mint múltkor gyógynövénytanon. Igaz, akkor ő vonta be a fiút, és most már nagyon sajnálta, hogy miatta nem tudott figyelni.