A múlt árnyai [Kathlin]

Patricia kezében gyűrögetve a pergament kissé habozva indult el a bagolyház felé. Nagybátyjának írt levelet, amelyben kérte, hogy küldje el neki Roxfortba egy-két otthon maradt holmiját, de nem tudta, mennyire fog ezen Frederic bácsi kiakadni. Nem szerette, ha Patricia év közben feleslegesen zargatta. Persze ez a levél a lány szemében nem volt felesleges, elvégre neki hiányoztak a könyvei, amiket a nagy kapkodásban otthon felejtett.

Miközben egyesével lépegetett felfelé a lépcsőn a baglyok felé, akaratlanul is eszébe jutott Kathlin Wyard. Régen milyen jóban voltak! Elképesztő... Persze a legutóbbi találkozásuk tavaly, amikor Patricia már Frederic bácsinál lakott nem úgy zajlott, mint két barátnő találkozása. Sőt, rengeteget veszekedtek. Patricia úgy érezte, hogy Kathlin nehezen fogadja el, hogy ő megváltozott. Márpedig Patricia változott, és nem volt szándékában újból olyan jókislánnyá válni, mint amilyen régen, szülei élete alatt volt.
Jó, az igaz, hogy egy kissé megörült, amikor meglátta az ismerős arcot a tanévnyitón, és majdnem oda is ment Kathlinhez, de aztán a Teszlek Süveg mindent elrontott. A griffendélbe osztotta be a másik lányt.
Ő pedig, igazi kígyóként nem ereszkedik le az oroszlánokhoz. Hiszen az ő házába járnak a legjobbak. Kár, hogy közéjük is bekeveredik néhány nagyokos lány, mint Sarnatrina, akik egyszerűen képtelenek megülni a fenekükön okoskodás nélkül.

Ilyen sötét gondolatokkal baktatott fel a lépcsőn. Igaziból amíg a nagybátyjánál lakott, egy cseppet sem hiányolta Kathlint, de most, hogy újra látta a Roxfortban, eszébe jutottak a régi emlékek, amikor kettejük családja még jóban volt. Míg a szüleik a házban beszélgettek, ők a kertben játszottak. Néha ketteseben, néha pedig kimentek a térre a muglikhoz.

Patricia ekkor undorodva gondolt akkori önmagára. Örült, hogy megváltozott. Aztán arra gondolt, milyen kár, hogy Kathlin nem tud aranyvérűhöz méltóan viselkedni. Pedig akkor talán lehetnének újból barátnők. De nem, a másik lány még mindig olyan, amilyen gyereknek volt. Patricia bosszankodva sóhajtott. Bárcsak tudna Kathlin véréhez és neveléséhez méltón viselkedni!
De így, ha találkoznak, annak biztos veszekedés lesz a vége, így Patricia ha tehette, elkerülte a lányt. Kínos, nyomasztó emlékként nehezedett rá a múlt.

Mikor felért a baglyokhoz, azonnal kiszúrta, hogy egy másik lány is odafenn van. Összehúzta a szemét, hogy jobban szemügyre vehesse, és ekkor felismerte.
- Wyard? - Hangja döbbent volt és egy kissé riadt. Még nem akart összefutni vele, aki arra emlékeztette, hogy régen ő is muglikkal játszott.
- Milyen oroszlánnak lenni? - kérdezte semlegesen, hogy döbbenetét palástolja, miközben egyszer sem nézett a lány szemébe. Hangjában egy kis gúny vibrált...

Kathlin nem találta a helyét a kastélyban. A házijait összecsapta, olvasgatott kicsit, vagy csak elsurrant titokban gyakorolni a varázsigéket, de tudta, hogy ideje írni a szüleinek. Még nem merte elmondani nekik, hogy megszakította a hagyományt, de félt, hogy valaki mástól tudják meg. Mondjuk gyerekkori barátnőjétől, Patricia-tól... Ő volt akkoriban az egyetlen normális aranyvérű lány az ismerősei között, s remekül kijöttek egymással. De minden megváltozott, s neki hiányzott a vidám, kedves és rendes lány, aki akkor volt.

Néha látta Patricia-t, s fájó szívvel gondolt a régi szép időkre, amikor még minden rendben volt. De tudta, hogy a Teszlek Süveg döntése után még mélyebb lett köztük a szakadék. Nem hitte, hogy a lány tartaná a kapcsolatot a szüleivel, de biztosra ment. Kezében a maszatos levéllel álldogált a bagolyház előtt, s csak nagy sokára lépett be, s szólította baglyát, Wes-t. A madár egy gyönyörű gyöngybagoly volt, kissé neveletlen, de Kathlin nem bánta.

Szokás szerint csemegével kényeztette kedvencét, amikor lépteket hallott, mosolyogva fordult meg, szerette a társaságot. A mosoly azonban az arcára fagyott, amikor Patricia-t látta belépni az ajtón. Az, hogy a vezetéknevén szólította, még rosszabbul esett neki. De nem akarta, hogy gyengének lássák, ezért rendületlenül tovább mosolygott, még ha a régi barátnő hangjából ki is érződött a gúny.

- Köszi, a Griffendél egész jó, örülök, hogy nem a Mardekár lett az otthonom... Nem szívlelem a kígyókat - nem akart sértegetni senkit, és nem úgy gondolta, de késő volt visszaszívni. Hol volt már az, hogy együtt játszottak a mugli gyerekekkel, titokban összekacsintva, amikor egy kicsit viccelődtek a varázserejükkel. Kathlin aprót sóhajtott, s újra a levélre koncentrált, de keze izzadt, és a papírfecni - mely szándékos hibákkal és csupa érzelemmentes ténnyel volt tele, a földre szállingózott, egyenesen Patricia lába elé.

Kathlin nem tudta eldönteni mit tegyen, idegesen meredt a levelére...

Kathlin utolsó mondatát hallva összeszűkült a szeme.
- Ó, igazán? Hát örülök, hogy te jól érzed magad - közömbös arca nem árult el semmilyen érzelmet, csupán üres udvariasságot sejtetett maga mögött. - És köszönöm a kérdésedet, én is remekül érzem magam. Elképesztően jó dolog a Mardekárhoz tartozni, hiszen köztudomású, hogy a legjobb ház - hangja itt gunyoros volt, de közben belül pocsékul érezte magát. Igaz ugyan, hogy már nem voltak ők ketten olyan jóban, de szavai a régi szép idők emlékeit mérgezték. És ettől összefacsarodott a szíve. Mert hát akármennyire jó ház volt a Mardekár, jártak oda olyanok is, mint Sarnatrina, akit egyszerűen képtelen volt elviselni.

Arca azonban semmilyen érzelmet nem árult el, hiszen az évek során tökélyre fejlesztette a színészi képességeit. Az arca helyén egy maszk volt. Csupán a szemében tükröződtek néha igazi, őszinte érzései.

- Kár, hogy nem tértél észhez... Remek lenne, ha te is, családodhoz hűen a Mardekárba járnál - tette még hozzá, és hangjából őszinte sajnálkozás csendült ki. De aztán, megbánva, hogy kimutatta érzéseit, elfordult, és kutakodni kezdett baglya után.

Ekkor landolt lábai előtt Kathlin levele. Patricia megdermedt, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Ha bármelyik borz vagy oroszlán állna itt előtte, habozás nélkül felvenné, és egészen biztos, hogy gonosz dolgot művelne vele (egyedül Leyla jelentene kivételt). De ez Kathlin levele. És Kathlin más. Mert Kathlin és ő kisgyerekkorukban legjobb barátnők voltak.
Miközben tétovázva hajolt le a levélért, új gondolatok férkőztek a fejébe. Ő kígyó. Kathlin oroszlán. Ő idejében észbe kapott. Kathlin pedig semmit nem változott.
Mit tegyen?

Végül az arany középutat választotta. Rápillantott a levél első néhány sorára, de nem olvasta el, csupán néhány szót szúrt ki. Negédes mosollyal visszanyújtotta a cetlit a lánynak, és hogy hű legyen a Mardekárhoz, még hozzátette:
- Én a helyedben megtanulnék helyesen írni...

Kathlinnak hiányzott régi barátnőjének nevetős arca. Az a merev és elutasító arckifejezés, amit látott, szíven ütötte. A sajnálkozást is erőltetettnek érezte, úgy gondolta, csak ő képzelte az őszinte hangnemet.

Meglepetésére Patricia csak egy rövid pillantást vetett a levelére, nem olvasta végig, s nem játszadozott vele, mint más kígyók tették volna. A kis oroszlán nyugodtan vette el a levelét. A gúnyos szavak ellenére ő nem sértődött meg, saját magát is meglepve halkan nevetgélni kezdett a helyesírására vonatkozó megjegyzésen.

- Mintha elfelejtetted volna, hogy mi volt régen - nevetett Kathlin. Hiszen Patricia valamikor régen még tudta, hogy barátnője szándékosan hibázik. Annyira mulattatta a gondolat, hogy Patricia komolyan ostobának hiszi, hogy egyre hangosabban nevetett.

- Még hogy helyesen írni - már szinte fulladozott a kacagástól - legalább a humorod a régi!
Még mindig vidáman kacarászva hátat fordított a lánynak és baglya lábára rögzítette a levelet. Egy lendítéssel szabadjára engedte West és még mindig mosolyogva fordult vissza a mardekáros lányhoz.

- Gondolom már láttad, hogy apámnak írtam. Te miért jöttél? - kérdezte kedvesen....