Az álmaim nem a jövőről szólnak, hanem a múltról...[Ian]

Mivel péntek volt, Cherie igazából a klubhelyiségben szeretett volna pihenni, vagy épp társaival szórakozni. A könyvtár is megtette volna egy jó könyv társaságában, vagy szívesen lett volna mondjuk Gilliannel is, a legjobb barátnőjével. Akármi megtette volna, ha nem kapja meg azt az átkozott levelet. Valószínűleg nem csak a délutánja, de az egész hétvégéje el lett rontva, egyetlen egy levéllel.

A kis hollóhátas durcásan, pálcáját és az imént említett kellemetlen üzenetet szorongatva sietett a tó felé. Szinte menekült a társaság elől, ami szokatlan volt tőle. De nem, most nem bírta volna elviselni évfolyamtársait a klubbhelyiségben, és valahogy Gillian társaságára sem vágyott. Az apja, ő tehet mindenről, mindig is ő volt az, aki mindent elrontott. Miért kellett neki levelet írnia? Miért kellett úgy csinálnia, mintha érdekelné, mi van a lányával? Hiszen gyűlölte a tényt, hogy egyetlen gyermeke boszorkány. Hogy különc. Hogy nem olyan, mint más, normális gyerekek. Cherie úgy gondolta, hogy édesapja nem szereti őt apaként, és hogy megveti őt, valamint anyját a képességeik és erejük miatt. Úgy vélte, hogy már elhagyta volna őket, ha nem szerelmes annyira. Mert bár Cherie csupán tizenegy éves volt, azt látta, hogy apja még mindig szerelmes. Vagy csak szerette volna úgy látni? Nem tudta. A felnőtteket nehéz megérteni.

A tó partjára érve a kis sas lehúzta cipőit, és bokáig gázolt a kellemesen hideg vízbe. A levelet zsebre vágta, helyette megragadott egy követ, és elhajította, amilyen messze csak tudta. Aztán mégegyet és mégegyet, kissé lenyugodva a csobbanások és az apró hullámok halk neszezésétől. Mit kéne tennie? Válaszoljon arra az istenverte levére, vagy sem? Anyja szomorú lenne, ha nem tenné...

Cherie nagyot sóhajtott erre a gondolatra, és ismét elővette a levelet, hogy mégegyszer átfuthassa. Ekkor azonban furcsa érzése támadt, mitha figyelné valaki, így megfordult. Meglepődve vette észre, hogy egy Griffendéles évfolyamtársa, Ian álldogál a parton. Vajon mióta volt ott? Cherie remélte, hogy nem vette észre, milyen dühös volt.

- Csak nem egy rossz hír? – kérdezi a fiú, miközben lassan közelebb araszol a vízben ácsorgó lányhoz. Soha nem volt szokása túlzottan könnyedén barátkozni, azonban jelen pillanatban félretette fellépni készülő félénkségét és megszólította az idegent. Persze mindez csak annak köszönhető, hogy az oly értékes - és mindennél fontosabb - magányos pillanatait, amit olvasással tudott tölteni egy csörtető láb hangos léptei megzavarták. Soha nem szokott erre járni senki, most azonban sikerült pont megtalálnia azt a pillanatot, amikor is a nyugalmának hamar vége szakadt. Persze nem kifejezetten örült ennek a ténynek, és el is gondolkozott azon, hogy akkor vérbeli angolosan eltávozik a helyszínről, azonban nem találta túl megfontolt lépésnek a lány hirtelen ötletét, így inkább mégis a maradás mellett döntött. Neki mindig is azt mondták, tanították a szülei, hogy mindenféle vízbe nem gyalogolunk csak bele, hiszen az ember nem akar fiatalon vízbe fulladni. Ezzel természetesen Ian is mélyen egyetértett, tehát az ismeretlen vizeket el is kezdte kerülni. Ha esetleg egy meleg napon egy ilyen parton töltött el pár percet, akkor a talpát beledugta, de soha nem gázolt bele csak úgy, mint egy felelőtlen rosszcsont.

- Nem akarsz inkább kijönni és velem beszélgetni? – kérdezi, miközben kérdő tekintettel a lány arcába bámul, majd onnan a kezében lévő levélre.
- Nekem mindig azt mondta az anyukám, hogy feleslegesen nem szabad izgulni, szóval ne tedd te sem! – mosolyodik el, majd kezét nyújtja a lánynak, hogy kisegítse a kissé iszapos vízből.
- Most jó piszkos lesz a lábad, össze fogod koszolni a ruhádat! – dorgál kissé, majd bátorítóan újabb mosolyt küld az ismeretlen felé.
- Ian vagyok, és te? - kérdezi ártatlanul, majd ha már kisegítette a lányt kissé zavartan összetúrja a haját. Pár pillanatig csak a földet bámulja, majd mit sem törődve amolyan "lányos zavarával" mélyet sóhajt, majd a lányra szegezi pillantását.
- Nem akartam ám kukkolni, csak pont itt olvastam... Te pedig úgy becsörtettél ide, hogy csak a halottak nem hallották a lépteidet..

Cherie ismét zsebre vágta a levelet, és kissé tétován nézett évfolyamtársára.
- Nem, nem ez csak... - kezdte el, de befejezetlenül hagyta a mondatot. Hogy magyarázhatná el? Nem volt rossz hír, egyáltalán semmi sem volt az üres szavakon kívül azon az átkozott pergamenen. Csak leírt szavak, azokkal az ismerős, szálkás kézírással, amiket apja nem gondolt komolyan. Nem gondolhatott komolyan, azok után, ahogy viselkedett. Cherie nem kapott tőle mást, csak pár hideg, semmitmondó pillantást. Mikor Szeptember elsején elváltak a King's Crosson, nem kapott mást, csak egy kényszeredett ölelést, amiben nem volt semmi, amit nem gondolt komolyan. És most úgy tesz, mintha érdekelné, mintha törődne, mintha olyan jó kapcsolatuk lenne. Cherie türelmes volt, de mivel régóta nem hallott apja felől, ez a kis levél rettenetesen felbosszantotta. És a tény, hogy nem értette miért, hogy nem tudta az okokat, még borzalmasabb volt.

A fiú barátságossága azonban kissé feloldotta a mérget, így még elmosolyodnia is sikerült. Cherie nem akarta, hogy Ian egy dühöngő őrültnek lássa, vagy hasonlónak... Hiszen ő mindig is vidám lány volt, csak... most nem annyira...
A kis szeplős megindult a fiú felé, és elfogadta a segítő kezet, amit nyújtott. Bár egyedül akart lenni, valamilyen szinten hálás volt a társaságért, talán azért, mert Iant még nem igazán ismerte. És végül el is nevette magát, mikor a kis oroszlán azt mondta, hogy nem kéne feleslegesen izgulnia.
- Igen, biztos igaza van anyukádnak. - válaszolt mosolyogva. - Talán tényleg nem kéne... - kuncogott, majd Ian dorgálását hallva, leült a partra, hogy megmossa a talpát. Igazából Cherie rettentő kényes volt a koszra, a gyógynövénytan órák ezért is voltak rosszabbak számára, mit egy rémálom...
- Én Cherie vagyok. - mutatkozott be, és nem árulta el, hogy ő tudta a fiú nevét. A kis hollóhátasnak elég jó névmemóriája volt, így a legtöbb évfolyamtársára, valamint a prefektusok és fontosabb személyek neveire emlékezett. Persze volt, hogy néha összekevert embereket, de ez megbocsájtható dolog volt egy ekkora helyen.
- Ne haragudj, ha megzavartalak. - nézett a fiúra bocsánatkérően. - Nem vettem észre, hogy itt vagy... - elvégre tényleg csörtetett, szóval nem nagyon vett észre...semmit. - Mit olvastál?