Nocsak, hello! [ Leyla ]

Leyla örült annak, hogy sok barátja van a lánynak, bár ezt nem is gondolta volna máshogy. Ő olyannak tűnt aki könnyen barátkozik, bár a kis oroszlán is ilyen, ezt tudatosan teszi. Eldöntötte, hogy nem szerete többé olyan lenni amilyen a mugli iskolában volt. Nem lesz többé sebezhető, és gyenge. Amikor Sal-t említette nem nagyon ugrott be neki, hogy ki is igazából, de amikor Itagakiról volt szó, talán egy csöppet elpirult. Emlékezett még a leveles incidensre, ami nem volt a legnagyobb visszavágás, de abban a pillanatban nem jutott jobb eszébe, és talán egy csöppet csodálkozott is. Nem hitte volna, hogy az idősebb sas barátkozó típus. Majd elmosolyodott amikor őt is megemlítette, valamiért nagyon örült neki, hogy jóba lettek.

- Hát azt biztosan tudod, hogy a kígyókkal nincs valami jó viszonyom- kezdte- Rajtad kívül van még egy Hollóhátas lány akivel jóban vagyok, nemtudom ismered-e a művész Cherie Corbie az. De persze a Griffendélben is van, például Caroline Avarey, vagy Cecily Coleman- fejezte be, és az utolsó muffin után nyúlt.

- Igen, Cecily, most már emlékszem a könyvtárból, na meg az udvar. De nem a többiekkel még nem volt időm beszélgetni. Viszont szívesen nyitnák a mardekárosok felé is, mivel tudod a papám!- na tessék, Alana már megint ide terelte a szót, nem szándékosan csak úgy.
Ez a locsi-fecsi kislány mindig megbánja ha túlságosan 'kinyitja' magát másnak.
- Jaj, bocs, na és biztos vannak értelmes kígyók, nem?- kérdezte a kislány, őszintén a göndör még semmit nem tudott erről a házról.

Leyla próbált úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel neki az előbbi, és közben egy kicsit ügyetlenül de elfelezte a muffint egy késsel. Az egyik egy csöppett nagyobb lett, szóval azt adta oda a kis sasnak. Közben visszautasítást nem tűrő mosolyt öltött magára, és miután lenyelt egy falatot a süteményből, megszólalt.

- Biztos van értelmesebb, csak azt így ránézésre nem lehet megállapítnai. Aztán meg, ha nyitsz az egyik felé, talán csak beléd mar, és azt nem szeretnénk ugye?- fejezte be, majd egy utolsó harapással kivégezte a muffint.

Igazából foglalkoztatta őt is valami. Patricia nem tűnt olyannak mint a többi Mardekáros, ez neki már feltűnt. Próbálkozott már megkeresni őt, hogy csak ketten tudjanak beszélni, mert ha másik kígyó is volt ott, akkor persze ő is gonoszul viselkedett. De látott benne valami mást, ám hiába próbálkozott vagy nemtalálta, vagy valaki mindig feltűnt mögötte. Ilyen az ő szerencséje.

Alana ismét a mosolyával köszönte meg a süteményt. Rágott, nyelt majd megszólalt:
- Nos igen, nekem sosem hiányoznak,a negatívumok. Csak tudod ez így bennem van. Imádok új embereket megismerni.- majd a süti elfogyasztása után a vörösre nézett.
- Na meg a régieket megtartani. De persze mindig ott van a lehetőség, ahogy apu mondja az 50% hogy valaki rosszat akar. Most egyenlőre nem félek ettől, de majd kiderül.- óvatosan megtörölte a száját a szalvétával, hogy leszedje a maradék morzsát a szájáról. Majd körbe tekintett, megnézte a másik három hosszú asztalt, nem is volt olyan furcsa itt ülni, sőt egész kellemes.

Leyla egy ideig forgatta a süteményt a kezében, majd harapott belőle egyet. Miután lenyelte a falatot, ő is visszamosolygott a lányra mintha csak azt mondta volna, hogy "ugyan, nincsmit".

- Értem én, de inkább ne kezdj ki a Mardekárosokkal. Alattomosak, és nem félnek piszkos eszközöket használni- mondta határozottan, majd egy újabb falatot küldött a másik után.

- És igazad van minek is félni.? Ha a nap huszánnyégy órájában csak félnénk, nem tudnánk élvezni az ittlétet. Lehet, hogy rosszban vagyok azzal a két kis kígyóval, de azért nem nézek be minden sarokba attól tartva, hogy esetleg rám uszítják Hóborcot.

A kis oroszlán különösebben tényleg nem aggódott a két lány mesterkedése miatt. Ha őket ez teszi bolfoggá? Bár igazán kereshetnének már valami másik hobbit.... Leyla lopva a Mardekár asztala felé pillantott, majd ismét a kis sas-ra nézett.

A kis göndör is megszemlélte a mardekáros asztalt, ahol most sok felsőbb évest látott. Szinte ugyan azokat akiket a kviddics pályán, még azt a szerencsétlen fiút is felismerte, aki leesett a seprűről. Majd ajkába harapott és Leyla felé fordult.
- Majd én bebizonyítom.- mosolygott egy nagyot. Nem szemre hányás képen, csak úgy, hogy tanítson valamit a vörösnek, hisz ő hollóhátas, benne van a vérében.
Széles mosollyal az arcán hagyta el a griffendéles asztalt. Felmutatta Leylának "nyugi te maradj és meglátod".
Oda ment a 6. éves fiúhoz.
~Szia, jobban vagy már?~- nem hagyta, hogy a fiú beszéljen.
~ Tennél nekem egy szívességet? Ráámolyognál a kis vörös Griffendélesre?- Alana szépen mosolyogva kérte a fiút. A srác kedves volt és még intett is Leylának.
~Köszönöm.- majd vissza sietett Leylához.

- Múltkor tettem neki egy szívességet.- mesélte a vörösnek.

Leyla nem akart hinni a szemének, Alana felugrott és a Mardekár asztala felé ment. Majdnem félrenyelte a muffint, ígyhát gyorsan ivott rá egy kis töklevet, majd lerakta a serleget, és figyelte az eseményeket. A kis sas intett neki, hogy ne aggódjon, de valahogy így sem tudodd megnyugodni. Ám az ütő mégjobban megállt benne, amikor látta, hogy a felsőbbévesekhez megy. Egy elsőst, még talán le tudna győzni, na de egy hatodikast?! Közben keresni kezdte a két kis kígyócskát, de szerencsére nem látta őket. Majd azt hitte menten lefordul a székről, amikor a lány nagy mosollyal beszélni kezdett hozzá, erre a fiú, intett egyet neki. A kis oroszlán félszegen viszonozta a gesztust, és intéssel, majd várta, hogy barátnője visszajöjjön az aztalhoz. Majd mikor visszaért, aztmondta, hogy tett neki egy szivességet.

- Milyen szivessgéget?- kérdezte, de közben félszemmel még mindig a fiút nézte.

Alana csak piciket kuncogva értékelte Leyla arc formáját, hisz olyan vicces volt. A meglepődöttség, igen ez az volt. Olyan vicces, szegény, kis oroszlán...
- Nos, minap a kviddics pályán, leesett a seprűjéről. Persze rögtön jött a csapatkapitány és jól lehordta, sőt még verte is. Tudod nem is tudom mi ütött belém, de felálltam a lelátóból és kiabálni kezdtem a csapatkapitánnyal. Kiálltam érte. - mesélte a göndör. Miközben még mindig Leyla arckifejezése járt a fejében. Olyan vicces volt.
- Tudod akkor kicsit, megértettem milyen a viszály a két ház között.
Mert ti kevesek vagytok és támogatjátok egymást.
De ott a legidősebbnek volt a legkevesebb az esze.
/Bocs az előző szín pompa miatt, csak próbálkoztam /

/OOC.:Jaj semmi baj, még az olvasható határon belül volt /

Leyla észrevette, hogy Alana rajta nevet, egy pillanatig elgondolkdott, majd rájött, hogy valószínüleg az arckifejezésén kuncog. Ettől neki is nevthetnéke támadt, de végül csak elmosolyodott, majd megszólalt.

- Tudod, ez nagyon szép dolog volt tőled. Azthittem a Mardekárosok leglább egymás között összetartóak, de ezek szerint nem. Meg is verte? Inkább segíthetett volna neki...- miután ezt kimondta egyre jobban undorodni kezdett a kígyóktól.

Ezután valami elkezdett megfogalmazódni benne. El szeretet volna beszélgetni azzal a bizonyos csapatkapitánnyal.

- De azért vigyázz, nehogy neked ugarojanak...-fűzte hozzá aggódva...- Meg tudnád nekem majd mutatni a csapat kapitányt?- kérdezte végül.

- Persze, csak tudod kijött belőlem. Akkor kicsit Griffendélesnek éreztem magam, és nem bántam meg.- taglalta a göndör az érzését. Bár arról elfelejtett beszámolni, hogy ott volt Ser... De akkor, abban a pillanatban, nem érezte azt, hogy ott volt a prefektus.
- Hát nem tudom a nevét, sőt még a srácét sem akihez oda mentem.- vallotta be a kislány. -De örülök neki, hogy megtettem, az a fiú igen csak kedves, bár ezt mondhatnám a többiekről is.- nézett vissza a mardekáros asztalhoz ahol éppen két kis elsős fiút pesztráltak.
És már megint jött, a szó hányás, gyülemlett fel, és csak jött és jött. Míg nem:
- Hagyd már őket.- kiabált a göndör a nagy mardekárosra.
- Mit képzelsz, ő a saját házadból való.- és akkor meglátta a csapat kapitányt, aki a pályánál volt.
- Te vagy az?- kérdezte meglepetten, de nem félősen.
- Leyla bemutatom, mr Bunkót.- bátran és viccesen nyújtotta a fiú felé a kezét.

Leyla szája nagy mosolyra húzódott amikor Alana azt mondta, hogy Griffendélesnek érezte magát. Ez büszkévé tette, de el is gondolkozott, hogy az a háza ismertető jegye, hogy odamernek bárkinek szólni? Ezen nem töprengett sokáig, inkább hozzászólt a lány mondandójához.

- Nos kihitte volna, hogy egy Mardekáros is lehet jófej mi?- kérdezte, és ismét a kígyók asztala felé pillantott, ahol, most egy kis perpatvar bontakozott ki.

Látszólag ez a kis sasnak is feltűnt, hiszen ő is őket bámulta. Aztán Alana hirtelen rájuk kiálltott.

- Szerintem ezt nem kéne!- próbálta csitítgatni a barátnőjét, hiszen a felsősökkel szemben semmi esélye sem lenne, illetve nem lenne jó magukra vonni a figyelmet, hiszen itt vannak a tanárok is.

Majd hirtelen fordult a kocka, miszerint az elsőssel kötekedő felsős, a csapatkapitány volt.

- Oh.. szóval ő az, aki nem segít a saját csapattársának a bajban, sőt- mondta határozottan, nem Alanának, inkább a fiúnak. Ekkor ismét elszállt minden félelme.

Alana ne tehetett róla, ha jött a szóhányás, akkor jött, és nem számított kifelé. Talán ez az énje Mardekéros? Vagy csak figyelem felkeltésből csinálta? Nem, biztos nem, a kis göndör imádott 'barátkozni', de nem így, ez neki túl rámenős volt. Na de visszatérve a tárgyhoz...
- Miért teszed ezt velük? Mond csak valami baj van ott bent.- mutatott a kezével a fejére. Szegény lánynál elpattant a húr, nem szerette, ha valaki másokat bánt.
- Tudod mit.-nézette a fiúra, majd Leylára, majd az ott jövő tanárra.
- Felejtsük el.- bár amikor már kimondta, látta, hogy hiába volt, barátnője is hozzászól, ehhez az érdekes beszélgetéshez. Alana örült, hogy Leyla ilyen nyugodtnak látszott, a göndör nem volt nyugodt, ilyenkor volt szüksége a természetes nyugtatóra, az-az jelen pillanatban Leylára.

Alana hirtelen hangnemet váltott, mitöbb el akarta simítani az iménti dolgokat. Leyla először nem értette, de amint körbepillantott meglátta az egyik tanár fenyegető közeledését, hát inkább ő is abbahagyta a mondatot. Gyorsan visszafordult az asztala felé, leült és egy jól irányzott mozdulattal elkapta a kis sas kezét, és lehúzta maga mellé.

- Mintha csak ennél...- suttogta oda Alanának.

Nagyon remélte, hogy a tanár nem akar majd kérdéseket feltenni nekik, kérdőre vonni őket. Gyorsan a tökleves kancsó után nyúlt először barátnőjének, majd magának is töltött. Tudta, hogy nem igazán kellett volna belekötniük a fiúba. Csak ült, és várta a fejleméyneket. Talán egy kicsit megint elhamarkodottan döntött. Általában így tesz, ő egy forrófejű lány, ezt mindig meg is kapja, de ezzel ő tökéletesen tisztában volt.

Alana a tányért bámulva, bánta a nagy száját. Egy kis rántotta maradékot piszkált a villával és néha-néha Leyla előtti tányérra nézett. A tanár a két asztal mellet igen csak lassan haladt el, néha volt egy "hümm" meg egy "hamm" esetleg "ahamm", de büntetés sehol. Majd mikor már kellő távolságra volt a két lánytól, Alana megbökte Leyla válát jelezvén minden oké.
- Jaj nagyon sajnálom, csak..- nézett a Mardekáros asztalra ahol már alig ültek, úgy látszik ott is nagy volt meglepődés.
- csak tudod a nagy szám és múltkor amikor láttam, hogy mit csinált azzal a terelővel, ez nem csapatkapitányhoz méltó! Úgy gondoltam ez nem maradhat így!- jelentette ki a göndör, kicsit bizonytalanul.
- Remélem nem haragszol.- nézett a lányra, bizakodó tekintettel.

Leyla a szeme sarkából figyelemmel kísérte a tanár útját az asztalak között. Nyakát behúzta, próbált nem feltűnést kelteni. Csak reménykedhetettt abban, hogy a tanár nem vonja őket kérdőre. Persze megint előbb cselekedett mint, hogy gondolkodott volna. Mindig így jár, túlságosan temperamentumos, túl nagy a szája. Mikor elmúlt a "veszély" Alana megbökte a kis oroszlán vállát, majd amin meglepődött a lány, magyarázkodni kezdett. Leyla végig hallgatta, közben arcán megjelent egy mosoly, majd mikor barátnője végzett, hozzászólt a magyarázkodásához.

- Ugyan már... hiszen én is belementem, és szerintem tökéletesen igazad volt. Bár tény, hogy jobban átgondolhattuk volna ezt az egészet. Szerencse, hogy nem kapták fel a vizet, és nem szórtak ránk egy ártást....- remélte, hogy talán valami lelket önthet a lányba, mert úgy tűnt neki, mintha egy csöppett elkeseredett volna.

- Talán még el is jutott a dolog a parányi kis agyukig...- mondta, majd nevetett egyett.