A tónál ücsörögve(nyitott)

Tserendorj kissé zavartan gondolta végig a dolgokat, ami ma eszébe jutottak a klubhelyiségben, ezért lement a tóhoz nézni a vizet.

Mint otthon mikor kimentek hármasban a tengerre a kis csónakjukon, amit apja barkácsolt. Szeretett barkácsolni, faragni és különböző dolgokat szerelni az apukája és ezért mégjobban szerette. Mivel minden ami körülötte volt rá emlékeztette, mikor belépett a házukba.

Imádta a vizet nézni, ahogy a hullámokon megtörik a nap vöröses fénye, miközben tűnik el a horizonton. Megnyugtató volt látni, hogy körülötte minden állat, vagy ember, éli a maga kis életét.

Nézte a vizet és elmerengve gondolkozott angliai életén.
Volt neki egy Peter nevű barátja akit 4 éves korától ismert.
A kisfiúnak nem volt apukája, amit Tserendorj nem tudott felfogni. Nem értette, hogy hogyan lehet ez. Anyja azt mondta Peternek, hogy az ő születése után 3 napra eltűnt.
"- Biztos eltévedt mikor elment reggel boltba."
Rengeteget játszottak kint a játszótéren, elvitte őket Ciri édesapja horgászni, amikor hajókáztak a tengeren akkor őt is magukkal vitték.

Egy januári reggelen átfutottak az uszoda női részlegén kíváncsiságból "-vajon mi van a pólók alatt a néniknél?"
Az öltözkődő nők hangos sikoltással kapták maguk elé a törölközőt, mikor a két kisfiú átfutott az öltözőkabinok és a fogasok között. Amikor kiszaladtak az öltözőből, Peter belecsúszott a vízbe és csurom vizesen kellett hazaszaladnia az uszodatulajdonossal a nyomukban.
Nagyon viccesnek találták, ahogy a kövér uszodatulajdonos, egy békatalpat lóbálva próbálja őket utolérni, a pici kis lábait fürgén kapkodva. Úgy nézett ki, mint egy kövér tacsi aki megtámad egy száguldó biciklist. Bár akkor még csak 6 évesek voltak, azért érdekelte őket, mi is van a bugyi alatt.

Egyszer elment hozzájuk, anyukája valami sorozatot nézett a tévében. Eléggé nyálas sorozatnak tartotta, de a nőnek tetszett.
Nagyon kedves anyuka volt és mindent megtett, hogy a fiának a lehető legboldogabb gyerekkora legyen. Hiszen a fia maradt az egyetlen, akit igazán fontosnak tartott. Azon a napon Peter eléggé köhögött, de nála sokszor volt ilyen, hogy elkapja valami és sokáig köhög. "-Allergiás volt a macskájukra, hópihére."

Nagyon jó barátja volt, de egyik napról a másikra eltűnt. Előtte való héten volt náluk. Apukája azt mondta neki, hogy: -Egy nagyon jó helyre költözött az anyukájával.
Rá egy hónapra apját megölte egy sötét varázsló.

Amikor a klubhelységben ücsörgött gondolt bele abba, hogy anyukája is ezt mondta neki, hogy apukája egy jobb helyre került.
-Peter örökké velem marad. -Ahogy apám is.

Kavicsokat dobált a tóba és számolgatta hányszor pattan meg a hullámzó vörös fényben izzó vízen.

Leyla szórakozottan sétálgatott az udvaron. Elege volt már abból, hogy folytonosan a könyvtár rabja ként, a sok poros köny közt gubbasszon, így egy kis pihenőt rendelt el magának. Először a klubbhelységben volt, de ott is csak körmölő felsőbbéveseket látott.

- Unalmas..-szólt sóhajtva, majd a következő pillanatban már a Kövér Dámán mászott ki.

A festmény nem igazán örült annak, hogy ki be mászkálnak rajta (főleg mert a kis oroszlán a mai napon már sokadjára tette ezt), de Leyla meg sem hallva szitkozódó szavait, vidám lépéseivel az udvar felé indult. Átfutott az agyán, hogy talán Cherie, vagy Caroline a fán ülve beszélgethetnek, így első útja oda vezetett. Gyorsan fel is kapaszkodott, oda ahol legutóbb üldögéltek, de barátnőit nem találta ott.

- Ne már, hogy ti is a könyvtárban punnyadtok!- mondta maga elé, majd leugrott a fáról, és sétálni kezdett az udvaron.

Elindult a tó felé, majd nem sokkal később egy magányosan üldögélő kisfiúra lett figyelmes. Hirtelen ötlettől vezérelve közelebb sétál hozzá, hogy jobban lássa ki is ő. Leyla nem emlékezett a nevére, de úgy rémlett neki, hogy talán Hollóhátas volt. Még közlebb sétált, majd egy nagy mosoly kíséretében, kedvesen megszólította:

- Hát te miért üldögélsz itt egyedül?

Teljesen belemerülve a csend hangjaiba, ücsörgött a parton és kavicsokat dobált a tóba.

Hallotta, hogy valakinek a talpa alatt ropognak a levelek, de ügyet sem vetve rá bambulta tovább a tájat. Egyszer csak megszólalt valaki mögötte.
"- Hát te miért üldögélsz itt egyedül? "
Felnézett a kis oroszlánra aki fülig vigyorral várta azt, hogy választ kapjon kérdésére.
- Egy kis magány néha jól esik.- válaszolta és visszamosolygott a lányra.
- Ciri vagyok. -Tette hozzá kezét nyújtva a kislánynak, hogy nehogy úgy vélje a lány, hogy el akarja küldeni innen mer "magányra vágyik"... ami nem így volt, mer nagyon szerette volna, hogy valaki csatlakozzon hozzá.

Leyla nem rémült meg amikor azt hallotta Ciritől, hogy "magányra vágyik". Egy kissé elhagyatottnak találta, úgy hogy nem szerette volna magára hagyni. Továbbra is mosolyogva ragadta meg a fiú kezét, hogy ő is bemutatkozzon.

- Leyla vagyok..és remélem nem bánod, hogyha csatlakozom hozzád.

Meg sem várva a fiú válaszát, ledobta magát mellé, és az arcát kezdte fürkészni. Olyan kis magányosnak tűnt, egy kicsit emlékeztette magára. Amikor a mugliiskolában egyedül üldögélt minden szünetben, egyedül ebédelt, és egyedül sétált haza. Tudta, hogy milyen nyomasztó érzés ez. Ezért nem szeretett senkit magányosan látni. Neki azért nem volt barátja, mert midig különös dolgok történtek körülötte. Ezért többnyire tartottak is tőle. Volt, hogy kövekkel dobálták meg, és ha valami baj történt, mindig rá fogták. Persze a tanárok is rögötn elhitték, hiszen ő volt a legjobb bűnbak, és inkább nem fáradoztak azzal, hogy kiderítsék az igazságot. A lányban sok fájdalom gyülemlett fel az évek során, egy ideig még próbálkozott azzal, hogy barátokra találjon, de hamar feladta. Lassan már üveges szemekkel járkált, és úgy érezte magát mint egy kísértet. Nagyon örült annak, amikor az anyja megengedte neki, hogy a Roxfortba járhasson. Tekintetével, még mindig a fiú arcát méregette, majd hamarosan meg is szólalt.

- Olyan gondterheltnek tűnsz...-kezdte, majd hanyatt feküdt a füvön- Tudod, megértem, ha nem akarsz róla beszélni, mert csak most ismertél meg, de ha még is szeretnél valakinek róla mesélni, akkor nekem nyugodtan kiöntheted a szived- fejezte be, majd ismét felült, és kedvesen vigyorgott Cirire.

Leyla... tetszett neki ez a név. Még igazából életébe nem hallott ilyen nevet, de ezt próbálta titkolni ami nehéz volt, mert azonnal egy csodálkozó arckifejezést vágott amit remélt hogy nem lát a lány.

Határozott kis hölgy lehet, ezt onnan állapította meg Ciri, hogy kérdez és cselekszik. Azután meg reméli hogy olyan választ kap amilyenre számított. Nem érezte bosszantónak a dolgot, inkább mulatságosnak tűnt. A lány vidám viselkedése kihatott Ciri pillanatnyi hangulatára is. Egy hangyányit kizökkent a melankóliából a kis "nyomott orrú".

Ciri helyeslően bólintott mikor már a lány leült. Látta, hogy Cirivel valami nincs rendben, ezért meg is jegyezte a dolgot. - Ennyire látszik? - kérdezte magától.

-A hosszú távollét az otthontól megviselt kicsit. - Nem akart nagyon megnyílni a lány előtt, bár szimpatikus volt neki.
- És te hogyhogy itt vagy? - Mintha nem is érdekelné hogy mit válaszol a lány. Keresett egy lapos kavicsot és eldobta jó messzire.

1, 2, 3, 4, 5, 6... -Hű de sok volt.- Gondolta magában.

Leyla látta a kis Cirin, hogy nem nagyon szeretne beszélni arról, hogy mi is nyomasztja igazán. Megértette, hiszen csak most találkoztak, és neki annyi is bőven elég volt, amennyit elárult. Leylának is hiányoztak az otthoni dolgok, de ezt ő nem igazán szerette volna bevallani magának. Imádott a Roxfortban lenni, sokkal jobb volt mint a mugliiskola, ahová azelőtt járt, persze itt is voltak akiket nem szeretett de ezt tudta is előre, olyan nincs, hogy mindenhol kedves emberek legyenek. A világ elég unalmas lenne. Töprengéséből Ciri kérdése zökkentette ki.

- Hát tudod, nem szeretek sokat időzi a könyvtárban, és az utóbbi időben elég sokszor ott voltam. Kicsalogatott a napfény, és inkább kijöttem az udvarra..-szólt, majd a fiúhoz hasonlóan köveket kezdett dobálni a tóba, neki nem pattanttak olyan messzire mint Cirinek, de nem is nagyon erőlködött, hogy jobb legyen a fiúnál.

Egy ideig csendben ültek egymás mellett, a lány várta, hogy hátha megszólal, de egy idő után kezdte unni, és inkább ő kezdeményezett. Anyjától is mindig megkapta, hogy nem bír csöndben maradni, és ez végül is igaz is volt. Nem szerette a csendet, mindig is egy izgőmozgó, locsofecsi volt. Ciri nem tűnt annak, inkább visszahúzódónak vélte Leyla, de ettől eltekintve szimpatikus volt neki.

- Nincs kedved sétálni egyet, ne üldögélj itt unatkozva!-szólt kedvesen, és remélte, hogy a fiú belemegy ötletébe.

Rose céltalanul kóválygott fel-alá a parkban. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával. Barátnői a könyvtárban tanultak, de neki elege lett a sok könyvből és inkább kilógott a szabad levegőre. Már-már arra gondolt, hogy mégis visszamegy a kastélyba, amikor két alakra lett figyelmes a tő mellett ücsörögve. Davis és egy kis, átlagos sasfiú.

Első gondolata az volt, hogy nagy ívben elkerüli ezt a párost. Aztán lassan mosoly kúszott az arcára, mert eszébe jutott valami. Persze, miért is ne? Amint megfogant fejében az ötlet, úgy döntött, hogy a gondolatokat tettekre is váltja.

Kezét csőszárű farmerja zsebébe dugta, és odasétált a két diáktársához.
- Sziasztok! - köszöntötte őket édesen mosolyogva. - Remélem nem zavar titeket, ha csatlakozok hozzátok. Sajnos most mindenki más a kastélyban magol, így eléggé egyedül vagyok...