Micsoda játék! ( nyitott)

Alana görbe háttal ült az egyik lelátó, harmadik padján. Az üres pályát nézte, neki őszintén, így jobban tetszett, nem volt oda ezért a játékért, mondjuk sok sportért se. Csak a levegőt szívta, olyan tiszta és hűvös volt, ami azért meglepő. A szellő néha táncoltatta meg a haját, de akkor is csak pár másodpercre. A kis göndör imádta a természetet, csak úgy gyönyörködni benne, ilyenkor mindent elfelejtett a magányt, a fájdalmat, de még a kínt is.
Ez volt az a pillanat amikor jó volt egyedül.
De ez az egyedüllét nem tartott sokáig, hirtelenből jött mardekárosok lepték el a pályát, aki rögtön fellázították Alana gyönyörű csendjét.
- Hát ez remek!- mondta hangosan, bár nem annyira, hogy meghallják, nem akarta, hogy az legyen vele is, mint új barátnőjével akit a gyengélkedőn ismert meg.
Most kihúzta magát és a táskájából elővette a maradék három pergament amit még a szüleinek akart elküldeni. Átolvasta és kitartott amellett, hogy jótette, hogy csak az első levelet küldte el. Mivel a másik három pergamenen olyan dolgokat említett meg, mint, hogy megmérgezték, számtalanszor eltévedt és elhagyta a mandzsettáját is. Csak nevettet, neki vicces volt, hiszen ez többnyire ez az itteni élet mozgató rugója.

Majd össze szorította a három pergament és kihúzta magát. Ennek oka az volt, hogy lépteket hallott a háta mögül.

Serena elégedetten csapta be a mágiatörténet könyvet, végre elolvasta a következő órára a kötelező részeket. Igazából élvezte a könyvet olvasni, mert érdekelte a történelem - a baj csak Binns professzor volt, aki unalmasabb már nem is lehetett volna. Szerencse, hogy a szőkeség elég gyorsan tanult, és elég volt egyszer elolvasnia egy anyagrészt, már tudta is. A fotelben ücsörögve érezte, hogy tagjai elmacskásodtak. Mi is tenne nekik jobbat, mint egy kis kviddics?

Ser összefogta haját, felöltötte kviddics talárját, és Tűzvillámját megragadva már rohant is a pályára. Remélte, hogy nem lesz kinnt senki, bár ez egy ilyen helyen nem volt garantált - hiszen elég sok kviddics őrült volt a suliban. Jókedvűen caplatott el a pályáig, de csalódottan vette észre, hogy foglalt. Ami nem lenne baj, mert szívesen csatlakozna. A probléma az volt, hogy a mardekár kapitánya is jelen volt a jétákosok között, ő pedig sosem látta szívesen a prefektust.

Serena kicsit morgolódott magában, de végül úgy döntött, hogy nézi őket kicsit a lelátókról. Seprűjét a hóna alá csapta, úgy mászta meg a lépcsőket, vigyázva, hogy le ne bukdácsoljon. Bár a lány nagyon tehetséges kviddicsező volt, egyébként elég ügyetlen tudott lenni. Fura.

Meglepődve vett észre egy kislányt a padsorok között, de mivel nem volt jobb dolga, úgy döntött, hogy csatlakozik. Mikor közelebb ért, akkor ismerte meg a lánykát, hiszen egy sas volt, méghozzá elsős!
- Szia... - köszönt barátságosan mosolyogva, a lány nevén gondolkozva. Ser tudta az összes háztársa nevét, és a lányra is emlékezett, csak beletelt pár másodpercbe, mire előhívta memóriájából. - ...Alana - mondta végül, és helyet foglalt a lány mellett, kérdezés nelkül. Rossz szokása volt "betolakodni". - Hogy vagy? - kérdezte vidáman. Ser nem ismerte a kislányt, de prefektusként már-már kötelességének érezte a tásai hogyléte felől érdeklődni. Hiszen hozzá kellett fordulniuk, ha volt valami probléma.

Alana kicsit megkönnyebbült, mikor Serena lépett hozzá. Kedvelte a lányt, már első nap bebizonyosodott, hogy mennyi hasonlóság van köztük. (Bár a sportról máshogy vélekedtek.)
Alana csak mosolygott egyet amikor Ser odaült mellé.
- Szia, köszönöm jól.- majd elrakta a papírokat a kezéből és vissza fordult a lányhoz.
- Azt hittem maximum a pályán látlak.- persze ezt is csak vicc kedvéért mondta.- Na és veled mi újság?- közben végig nézte a lány szerelését, akin látszott, hogy éppen edzeni készülődött.
Majd a pályát nézte, ahol a mardekár keményen edzett, eleve durvának tartotta ezt a sportot a de tőlük aztán főleg:
- Remélem idén lesz esélyünk ellenük!- majd fintorgott egyet amikor meglátta milyen csúfosan vált el az egyik játékos a seprűjétől.

Ser lepakolta szeretett Tűzvillámját maga mellé, majd villantott egy mosolyt Alanára.
- Akkor jó, ha jól - válaszolta kicsit szórakozottan, a mardekárosokat figyelve. Most, hogy ő is ott volt a lelátókon, biztos nem csinálnak semmi újat. Persze nem is volt biztos, hogy előrukkolnak akármivel is. - Hogy-hogy így egyedül vagy itt? - kérdezte végül, tekintetét ismét a kislányra emelve. Ha jól jött le neki eddig, Alana egy társaságkedvelő lányka volt, nem volt jellemző rá, hogy egyedül van.

Aztán elnevette magát a sasfiók szavain, valóban, őt általában a pályán lehetett látni.
- Igen, edzeni készültem - mutatott seprűjére. - De a világért sem rondítanék bele a kígyók edzésébe - mosolygott, ismét a zöld taláros alakokra pillantva az égen. Épp akkor pottyant le az egyik terelőjük. Hah. Béna alak, gondolta elégedetten Serena. Lány létére ő sokkal jobb terelő volt.
- Én is nagyon remélem - bólogatott Serena egyetértően. - A csapat mindent megtesz, és jó formában vannak. Majd meglátjuk, a többiek mivel rukkolnak elő.

Huh fájhatott, gondolta a kis göndör, majd, hogy ne érezze át a mardekáros fájdalmát, gyorsan válaszolt az előbb elhangzott kérdésre.
- Hát tudtod levelet írtam, üzentem a drága szüleimnek, hogy egyetlen drága kislányuk jól van.- majd nevetett, nem tehetett róla most ilyen kedve volt.

Csak tovább nézte a sportot, most, végre volt benne valami izgalmas. Lefelé kémlelve, firtatta mi történik a balesetet szenved-t játékossal. Majd mikor egy nagyobb oda ment hozzá és fejbe vágta és kiabálni kezdet vele, Alanánál kiment a biztosíték.
- Ez szabálytalan! Hagyd őt!- kiabálta le a mardekárosnak, majd mikor az vissza kiabált Alana úgy tett mind ha meg sem hallotta volna.

Majd a felsőbb éveshez fordult.:
- Ugye ez tényleg szabálytalan?

Serena mosolyogva hallgatta Alanát.
- Jó hogy mondod, valamikor nekem is kéne írnom a szüleimnek - mondta homlokráncolva. - De várniuk kell, mert a baglyom épp úton van - tette hozzá, Dalnokra gondolva, aki épp Franciaországba tartott Maisonhoz. Egyszer igazán használhatnák Needles-t is, mérgelődött magában a szőke. Dalnok így is rengeteget repül, most még Franciaországba is ő menjen...

A lepottyant terelő még szerencsétlenkedett egy sort a pályán, bár biztos fájt neki a landolás, így érthető volt. A tagbaszakadt kapitányuk azonban nem volt megértő, és lekevert neki egy taslit. Ser csak mosolygott, ő nem is várt mást a tagbaszakadt gorilla vezértől. Ő sosem bánna így a csapatával. Persze az ő csapata nem is volt ilyen béna. Hah.

- Nem, ez csak edzés - világosította fel a szőkeség Alanát. - A kapitány úr mérges volt a terelő bakija miatt, ezért kapott egy taslit. Nem szép dolog, de ő már csak ilyen - mondta Ser fintorogva.

Alana most két fal között hánykódott, egy a kviddics ilyen brutális( persze valamennyire az, de ennyire?), kettő vagy a mardekári egyéniség mutatkozott be, ami meglapul, majdnem minden mardekárosban(?). De már nem volt fontos, hiszen a fiú újra seprűre ült és villantott egy mosolyt a kis göndörnek.
- Semmiség.- válaszolt a mosolyra.

Majd újra Ser nézte és úgy gondolta faggatja még egy kicsit a lányt a sportról.
- Tehát ez teljesen szabályos volt?- mondta megjátszott komolysággal.

Közben belegondolt, milyen lesz neki ennyi idősen: Ő is osztogatja a tanácsokat az elsősöknek, ne talán ráveszik a kviddicsre.
Jó volt a jövőn gondolkodni.

Ser egy mosollyal nyugtázta, hogy a terelő sikeresen visszatért a játékba. Persze ez a szőkeségnem nem jelentett túl sok jót, mivel a pályán ellenfelek voltak, na de senkinek sem kívánt komolyabb sérülést... Majd fair play-ben legyőzi, azt úgy kell.

- Hát ez olyan, mintha egy foci edzésen elrontott volna valamit egy játékos, és ezért megszidja az edző - magyaráz a szőke. - Természetesen egy meccsen nem ajánlatos ilyemsit csinálni - nevetgélt, és elgondolkozva Alanára nézett.

- Mit gondolsz, szeretnél majd a Hollóhát csapatában játszani az elkövetkezendő tanévekben? - érdeklődött Serena. A kviddics nagyon sokat jelentett számára, és mindig örül az ígéretes, új játékosoknak. Talán pont Alana is egy ilyen volt.

A kis göndörben a sport iránti brutalitás kezdett eltűnni. Hogy miért(?), nagyjából maga sem tudja. De tetszett neki a mardekáros fiú barátságos mosolya, meg végül is a repülés órákat sem utálta.
Mondjuk nem is tehette, mivel ha az apja megtudná, hogy a lánya utálja az ő legkedvesebb sportját, biztos kitagadná. Na jó nem biztos de igen nagy esély van rá!

- Tudod, ez igazán jó ötlet, bár még meglehetősen tartok a durva ütközésektől, de imádom kipróbálni magam, valami újban.

Majd a mardekáros csapatot nézte, amint távoznak a pályáról és azt gondolta: Nem is baj, hogy megzavartátok a csendet!

Ser kedvesen mosolygott a kislányra. Ha tudná, hogy ő egészen negyedikes koráig milyen ügyetlen játékos volt! Most pedig már egyáltalán nem panaszkodhatott a teljesítményére, sőt, csapatkapitány volt, amit nem egyszerű elérni.

- Nos, valóban hazugság lenne azt mondani, hogy a kviddics veszélytelen sport - mondta a szőke. - De az már biztos, hogy nincs felemelőbb érzés egy seprűn lovagolni... És szó szerint. - vigyorodott el, majd ismét az eget kezdte el fürkészni.

- Van olyan poszt, amit szívesen kipróbálnál? - érdeklődött Serena barátságosan. Ha egyszer nekiáll beszélni, akkor nehezen hagyja abba. - Mennyire ismered a játékot egyáltalán? - újabb kérdés, de ezúttal igen praktuikus... Hiszen nem lehet a játékról olyannal beszélgetni, akinek fogalma sincs róla.

- Hát a sportot ismerem! Apukám őrző volt. Számos kviddics témájú könyvet olvastam Tudor Hushpush-tól!- kezdett bele a kis göndör.
- Olyan furcsa volt, mintha nem is írta volna hanem érezte. Na meg persze a képek a legjobbak- Miközben a pályát nézte, belegondolt milyen lenne ott röpködni, és az emberek biztatását hallgatni.

- Őszintén, nem tudom melyik posztban lennék sikeres.- vallta be Serenának.