Amiről talán lehet beszélgetni [nyitott]

Esős őszi hétköznapok köszöntöttek minden reggel, de ezen a szombati napon a nap végre áttörte dicsfényben pompázó sugarait szürkülő puha felhők alakját, és kellemes, meleg időt hozott a Roxfortra. A diákok többje kihasználta a jó időt, és kimentek a levegőre. A házak kviddics-csapatai is egymással versengtek, hogy mihamarabb minél hosszabb időre kibéreljék edzésre a kviddicspályát.
Judy azok közé tartozott, akik inkább nem a kastélyban, hanem az udvaron tanulgatott. Bűbájtanra készült elméletből és gyakorlatból.
És huss és pöcc...
A pálca mozdulata.
Virgardium Leviosa.
A varázsige.
Mivel még nem gyakoroltak nagyobb tárgyakon, ezért még könnyebb dolgokat lebegtetett, mint például a tolla. Senki nem mert a közelébe menni, de még a mardekáros barátai is jobbnak látta, ha nem zavarják. Judy előszeretettel átkozza meg az illetőt, aki tevékenységei közt zavarja (kivételek persze a tanárok voltak, mert azokkal nem volt szokása ujjat húzni - kihágást elkerülvén).

Cherie szeretett az udvaron bóklászni, kivéve akkor, ha mindent sár borított. A hosszú esőzéseket nem kedvelte, de aznap ettől nem kellett tartania: a nap csodásan sütött. Remek alakolm volt egy kis sétára, sőt, a kis szeplős biztos volt benne, hogy Gilliant is megtalálja valahol. Jó lenne kicsit szórakozni, gondolta.

Pálcáját felkapva hagyta el a hálókörleteket majd a Hollóhát tornyot, és egyenesen az udvar felé vette az irányt. Élvezte a napsütést, így nem sietett sehova... Talán jó ötlet lenne a tó környékén körül nézni, Gillian valószínűleg ott bujkál.

A kis sas ráérősen lépdelt és szemlélte a diákokat, míg meg nem pillantotta egyik évfolyamtársát, Judyt. Cherie tudta hogy a lány mardekáros, de - sokakkal ellentétben - ő nem viselt különösebb előítéleteket egyik ház tanulója iránt sem. Mivel látta, hogy Judy éppen gyakorol, gondolta csatlakoznik. Persze a lebegtető bűbáj már elég jól ment neki, de sosem ártott az ismétlés.

- Szia Judy - üdvözölte mosolyogva. - Hogy s mint? Látom gyakorolsz, zavarna ha csatlakoznék? - kérdezte szemöldökét felvonva, pálcáját előhúzva és komoly szándékát nyomatékosítva hussintott és pöccentett. - Vingardium Leviosa! - mondta ki a varázsigét, mire egy kis kavics felemelkedett a levegőbe.

Békés gyakorlást senki se zavarta egy darabig, így másokat is megóvott egy hirtelen jövő ártástól. Leeresztette a tollát, majd a gyakorlást az egyik könyvével folytatta.
Ekkor valaki leszólította. A megszólítás úgy kizökkentette a gyakorlatából, hogy a lebegő könyve leesett, méghozzá a lábára. Mivel az olvasmány a kemény borítójú volt rézből készült gerinccel, feljajdult a fájós lábára.
- Locomotor mortis!
Hirtelen ez az átok jutott az eszébe, amit ráküldött egy arra járó harmadikosra fiúra. A fiú előre esett, és a tankönyvei kiestek a kezeiből a földre. Amint Judy hirtelen magához tért, levette gyorsan az átkot a srácról, mielőtt rájön, hogy egy eltévedt lábbilincselő átok áldozata volt.
Amikor feleszmélt, és észrevette, ki szólította meg, felvette a földről a könyvet, majd megigazította az ingét.
- Áh, csak te vagy, Corbie. - szólalt meg.
A kérdést, hogy a másik lány csatlakozhat-e, azt már nyugodtan meghallgatta. Bár úgy tervezte, hogy egyedül gyakorol, nem hátráltatná, ha csatlakoznak hozzá.
- Rendben, nem bánom. - bólintott, majd folytatta ugyanazt a tevékenységet a könyvvel, amit ezelőtt. Reménykedve, hogy ezúttal más nem fogja megzavarni, főleg nem egy pöffeszkedő mardekáros társ vagy egy idegesítő griffendéles.

Cherie kissé fura arckifejezéssel nézett a lányra. Sok ember volt Roxfortban, és megértette, hogyha valaki egyszer átkot szór a másikra, mert mondjuk összevesztek vagy hasonlók (persze ő akkor is kerülné a bajt, ha lehet), de csak úgy, random lövöldözni az átkokat a nagyvilágba? Ez nem volt helyes, és Cherienek egyáltalán nem tetszett.
- Tudod, szerintem nem kéne akárkire csak úgy pálcát rántanod, és megátkoznod. - mondta, megszüntetve a bűbájt a kavicson. A kis sas mindig is szókimondó lány volt, így nem is gondolt arra, hogy ne fejtse ki véleményét. - Senki nem szólt egy rossz szót sem, pláne az a fiú. - A kis szeplős egy szánakozó pillantást vetett a harmadéves felé, aki valószínűleg nem is vette észre, hogy egy átok áldozatául esett.

És persze, Cherie szeretett locsogni, nem csoda hát a gyors témaváltás.
- Szép idő van, ugye? - kérdezte mosolyogva, látható jókedvvel. - Régóta gyakorolsz idekinnt?

- Tudod, én az a típus vagyok, aki nem szereti, ha minden figyelmeztetés nélkül hirtelen megszólítják, mert azt tényleg megátkozom. - mondta elég nyugodt hangon. - Apámnak is volt ilyen hajlama ifjoncként, de ő inkább az öklét használta a pálcája helyett.
A lány elmosolyodott.
- Ha belegondolok, én sokkal finomabb módszerekhez szoktam folyamodni, mint ő, és nagy mázlid van, hogy véletlenül nem téged talált el.
Persze, hogy a kis szeplős utána témát váltott, de neki se volt kedve tovább firtatni eme rossz szokását.
- Több, mint egy órája itt vagyok kint. - felelt a kérdésre. - Azt hiszem lassan áttérhetek a következő házi feladatra átváltoztatástanból.
Sóhajtott egyet szomorúan.
- Milyen kár, hogy még a legjobbaknak is néha egy-két nekifutásra sikerült minden. Gondolom, te is láttad azokat a ficsúrokat, akik egyből nagyra voltak már azzal, hogy sikerült nekik elsőre, aztán később már nem ment nekik olyan jól. Nem mintha érdekel a dolog, mert néha nekem is sikerül valami elsőre, de azt mondom, még mindig fontos a gyakorlás.

Cherie homlokráncolva fürkészte mardekáros évfolyamtársát, és próbálta meglelni a logikát szavai mögött, de valahogy nem ment neki.
- Szerintem a köszönés figyelmeztetést jelent. - Ő igazán nem akart okoskodni, de nem hagyhatta annyiban a dolgot. Cherie Hollóhátas volt, és néha már-már kényszeresen kimondta a helyes(nek vélt) dolgokat. - Vagy mégis mit vársz? Kétszáz méter távolságból kéne ordítani, hogy "szia Judy, figyi, jövök, oké?" - és mint oly' sokszor, nehéz volt visszafogni hangjából a gúnyos hangsúlyt. Most is csak többé-kevésbé sikerült neki.
Persze voltak gyanakvó emberek, de Roxfortban semmi ok sem volt gyanakvásra. Mondjuk lehet Judy esetében családban volt ez a fajta viselkedés, az alapján amit apjáról mondott. Cherie sosem pártolta az erőszakot. Elismerte, hogy néha szükséges, de csak tényleg nagyon néha.

A lány következő szavaira azonban egyetértően bólintott.
- Igen, szerintem is felesleges előre inni a medve bőrére. - bólogatott a kis szeplős, majd egy falevelet kezdett lebegtetni. - Néha nekem is sikerül elsőre, de gyakorlás nélkül nem menne, az biztos. És szerintem az is fontos, hogy az adott varázslat elméletével is tisztában legyünk... - ecsetelte a levitáló falevelet nézegetve.

Judynak nem tetszett a hangnem, de úgy látta, Corbie nem igazán értette meg őt. Persze már megszokta, hogy épeszű embert nem képesek megérteni a tudatlanok és a féleszűek, még ha hollóhátas is.
- Hagyjuk... nem érted. - csóválta a fejét.
Corbie egyetértett vele azzal kapcsolatban, hogy egyes emberek mennyire felvágnak egy első sikeres próbálkozás után, erre pedig bólintani tudott viszonozott egyetértéssel.
- Bizony, az alapok megtanulása mindennél fontosabb. Sokak vagy elfelejtik, vagy nem hajlandóak odafigyelni az órán, amikor erről van szó.
Eközben elővette az átváltoztatástankönyvet, majd bújni kezdte. Persze ugyanúgy beszélő viszonyban volt a szeplős lánnyal.
- Amúgy még nem is kérdeztem... milyen családból is származol?

Cherie tényleg nem értette, de ezúttal úgy döntött, nem is próbálkozik megérteni. Nem voltak előítéletei egyik házzal szemben sem, de azt megfigyelte, hogy a mardekárosok néha nagyon felfújták a dolgokat. Utánuk pedig a griffendélesek következtek, ők is hajlamosak voltak a balhéra. Még jó, hogy a Hugrabug és Hollóhát tanulói sokkal békésebbek voltak, máskülönben biztos volt benne, hogy a kastély a feje tetején állna.

- Igen. Mondjuk mágiatörin még én is alig alig tudok figyelni, de természetesen mindent bepótolok egy kis könyvtári időtöltéssel órák után. - mosolyodott el, azt sosem tagadta, hogy nem bírta Binns unalmas óráit. Persze volt, aki nagyon is szerette a mágiatörit, és még hajlandó is volt elviselni azt a monoton altatást.

Cherie nem hozott magával könyveket, így folytatta az apróbb tárgyak lebegtetését. Judy következő kérdésére azonban úgy meglepődött, hogy a vékony faág újra a füvön végezte.
- Félvér vagyok. - válaszolt kissé gyanakodva. Attól tartott, hogy évfolyamtása is azok közé az ostobák közé tartozott, akik megkülönböztették a mugliszületésűt az aranyvérűtől. - De szerintem ez egyáltalán nem fontos. - tette hozzá, majd mugli apjára gondolt. Nem, vele nem volt jó kapcsolata, de ez nem jelentette azt, hogy minden mugli olyan volt, mint ő.

Amikor csak ennyit hallott Corbietól, hogy félvér, elmosolyodott.
- Na végre egy normálisabb félvér! Én is az vagyok. Az igazi apám mugli, de róla semmit se tudok, mert születésem előtt hagyta el megboldogult anyámat (az a mocskos kis féreg, gondolta magában megvetően.). Aranyvérű család fogadott örökbe, és ő tanítottak meg arra is, hogy ne a származása miatt ítéljük el a varázslókat (csak az agyi és stílusmódjukról, gondolta ismét magában). Gondolom, hallottál már Sherlock Wave-ről... na, ő és a felesége az én igaz szüleim.
Kicsit ellankadt a jelenlegi jó érzete. Bár neki nem voltak fűtött érzései, viszont odadóan szerette a nevelőszüleit.

Cheriet meglepte a lány hirtelen kibontakozása, és hogy ennyit elárult magáról. Persze nem bánta, hiszen szeretett másokról hallani, szerette elgondolni, másoknak milyen életük lehet.
- Igazán sajnálom... ami a szüleiddel történt. - mondta a kis szeplős kicsit bizonytalanul. - Nekem is az apám mugli, és szerintem ő sem nagyon szívleli, hogy anyával boszorkányok vagyunk. De nem hagyott el minket. - Cherie mindig is mérges volt apjára, hiszen olyan sokat dolgozott, sosem volt otthon, sosem foglalkozott vele. Mintha nem is érdekelné, hogy van egy lánya. De legalább nem hagyta el őket, és talán egyszer képes lesz elfogadni a mágia létezését.

- Azért örülök, hogy a nevelőszüleid ilyen rendesek. - mosolygott a kis sas. Judynak volt családja, és a lány szavaiból ítélve igen magas rangúak. Nem mintha ez sokat számított volna a kis szeplős szemében, az, hogy rendesek voltak, sokkal szimpatikusabb tulajdonság volt a rangjuknál.

- Nem kell sajnálni. - legyintettem a részvétre. - Édesanyámat nem ismertem, az apám még erre se méltó, amiért otthagyott minket.
Végül is így volt. De belegondolt már nem egyszer, hogy vajon mi lett volna, ha a mugli apja nem hagyta volna el a terhes anyját, és elfogadta volna, hogy boszorkány. Biztos egy boldog kis család lenne, és akkor ő potenciális muglibarát lenne, valamelyik másik három ház közül az egyikbe került volna, és legjobb barátok lennének Davissel... ebbe aztán jobban beleborzongott. Ha egy házban lennének, vagy Hugrabugban vagy a Hollóhátban lenne, akkor is inkább higított furunkulagennyel teli hordóba dugná a fejét, minthogy egy ilyen rosszindulatú, kotnyeles, öntelt, magát lejárató, bajkeverő, buta kis tyúkkal barátkozzon. Érdekes, hogy mással egyelőre aligha van problémája, még a hercegnőcskével és a rosszmájú Itagakival sincs semmi baja, csak az a kis ostoba akarja tönkretenni a napját, amióta egy félig bevált kis szövegével igyekezett Rose védelmére kelni és leállítani, mielőtt nagyobb balhé is történt volna az SVK-n.
- Hát igen, van, amikor az ember szerencsével jár az életben, hogy jó szülőket vagy nevelőszülőket fog ki. Ezért még a szigorú neveltetést is el kell viselni... de örülnek neki, hogy kulturált, művelt ember lettem, mint elkényeztetett királykisasszony. És én is.
Lapozott egyet a könyvén.
- Annak is örülök, hogy a Roxfortban is vannak még normálisabb emberek, akikkel lehet beszélgetni.

Cherie érdeklődve hallgatta Judyt. Szóval szigorúan nevelték, gondolta. Végül is a nagy szája ellenére okos lánynak tűnt. A kis szeplős arra gondolt, hogy biztosan azért nem a Hollóhátba került, mert annyira szeretett drámázni. Leylával. Véleménye szerint felesleges volt a vita, dehát ők tudják. Cherie nem szólt bele.

- Szerintem elég sok normális ember van a suliban - jegyezte meg mosolyogva a lány utolsó mondatára. - Persze nem lehet mindenkit ugyan úgy kedvelni, mert mindenki más, de én eddig elég jól kijöttem mindenkivel. - Persze Cherie békés lány volt, könnyen barátkozott, nyitott volt, így semmi akadálya nem volt a jó kapcsolatok kiépítésére.

- Igen. én is úgy vélem, hogy sok normális ember van a suliban. - bólintott Judy. - Bár mindenkinek megvan a kicsi hibája, még nekem is, de van nagyon rossz sok tulajdonság, amit nagyon utálni tudok az emberekben.
Jól emlékezett a Teszlek Süveg szavaira. Még csak a fejéhez se ért a mágikus süveg. Mintha tegnap történt volna.
"Túl gonosz és túl elítélő vagy másokkal szemben. Tudod, hogy hol végzed egy ilyen koponyával, kislány... MARDEKÁR!"
Ezek a szavak a mai napig a fejében zsongtak. Nos, valóban túlzásba esik az ítéleteivel és véleményeivel, de legalább megpróbálja ráébreszteni az embereket amolyan tulajdonságaikra, amikről még lemondhatna jobb kapcsolat érdekében. Corbie-ban nem látott semmi rossz tulajdonságot, kivéve, hogy egy kicsit túl barátkozó jellem. Ami még nem is baj, de remélhetőleg Corbie is tudja, hogy kikben nem szabadna megbíznia.
Ekkor látta meg Mrs Norrist elügetni mellettük. Megvárta, amíg a macska elment.
- Ha majd visszamegyünk a kastélyba, vigyázzunk, mert Friccs mostanság elég nyűgös, amióta Hóborc ráborított egy vödör furunkulagennyet.
Hóbort ugye a kastély bajkeverő kopogószelleme volt. Csak az ők házuk szelleme, Véres Báró tudott neki megálljt parancsolni.

- Hát elég uncsi lenne, ha mindenki tökéletes lenne - válaszolta Cherie a jó és rossz tulajdonságok említésére. Mindenkienek voltak hibái, és ha ezeket megtanulta elfogadni az ember, akkor barátokat szerezhetett. Ha pedig nem tudta elfogadni őket, gondolta a szeplős, akkor legalább kerülje el azt az embert, és ne balhézzon. Mert azzal nem változtat senkin, az már biztos.

- Te jártál mugli suliba Roxfort előtt, vagy otthon tanultál? - érdeklődött a kis sas. Cherie gyakran nem tudta, hol a határ a kérdésekkel. Kíváncsi természet volt, és minden és mindenki érdekelte. Általáben észre sem veszi, hogy tudálékosnak vagy idegesítőnek tűnhet mások szemében.

Hóborc és Frics említésére csak kuncogott.
- Nehéz eldönteni, hogy melyik az utálatosabb - mosolygott Judyra. Bár még nem került komolyabb összetűzésbe sem a kopogószellemmel, sem a gondnokkal, a klubhelyiségben sok történetet hallani a felsőbbévesektől. Persze akkor jót mulatnak rajta, de ha belegondol, hogy vele is megtörténhetne, akkor már rögtön nem olyan vicces a dolog.

- Ami azt illeti - kicsit ijesztő, hogy ez az én számból fog felcsendülni -, Hóborc legalább vidám természetű kettejük közül. - jegyezte meg a nyilvánvaló dolgot, de aztán erről a témáról áttértek egy következőre, hogy hol tanult még Roxfort előtt.
- Mugli iskolába? Nem, de nem is akartam oda járni. Otthon tanultam.
Mugli iskolák csak mugliknak, kvibliknek és sárvérűeknek való, gondolta magában. Most jutott eszébe, hogy eddig egyetlen egy sárvérűt nem látott Roxfortban. Vagy kihalófélben vannak csupán, vagy csak nem merik kimutatni származásukat? Aztán gyorsan félredobta ezt a témát, mert igazából eddig se foglalkoztatta őt a kviblik és a sárvérűek. Ezen hadd sopánkodjon a nevelőapja, hiszen ő is halálfaló volt és rettenetesen gyűlölte őket. Még sose kérdezte, hogy sikerült beetetnie a minisztériummal, hogy őt éveken keresztül Imperius átok hatása alatt állt.
- Nevelőapám szerint nem tanácsos a varázslógyerekeket mugliiskolákba küldeni, mert... nagyobb veszélyben vannak ott. Szerinted milyen veszély leselkedhet még ránk nézve?
A gondolattól kicsit beleborzongott. Voldemort halott, és évek óta nem történt semmi, de ki tudja, hogy fel fog-e még bukkanni valaki az ő helyére. Bár a kérdésével akár meg is ijesztheti Cherie-t, de kíváncsi volt az ő véleményére.

Cherie kuncogott Judy Hóborcra tett megjegyzésén. Valóban, ő legalább vidám természetű volt - persze mások vidámságát elég könnyen elűzte ezzel.

A kis szeplős el sem tudta képzelni, milyen unalmas lehet otthon tanulni. Cherie nagyon szerette a mugli iskolát, rengeteg barátot szerzett ott - kicsit hiányoznak is neki, de Gil és a többiek, nameg Roxfort maga elég kárpótlás volt.
- Én jártam mugli suliba - jelentette ki vigyorogva, arca kicsit nosztalgikus kifejezést öltve. -Én nagyon szerettem, tök jó volt. Persze nem olyan jó mint Roxfort, de elég jó - fecsegett, majd a következő gondolatra még szélesebben kezdett vigyorogni: - Persze néha történtek furcsaságok körülöttem, és akkor mindenki csak nézett. Elég vicces volt, mondjuk anyu meg magyarázkodhatott utána... - kuncogott a kis sas. Szerencsére mindig sikerült valahogy kimagyarázni a dolgokat, ha egyértelmű volt az ő, Cherie "bűnössége". Édesanyja sosem volt rá mérges ezek miatt, sőt, a kislány meg mert volna rá esküdni, hogy magában jót nevet a dolgon.
- Nem értem, miért gondolja így a nevelőapukád - gondolkozott el a kislány. - Ha véletlenül varázsolunk, mint ahogy néha én is, az inkább a muglikra jelenthet veszélyt. De ha ügyesen titkolod, hogy mit tudsz, akkor nem lesz baj. Szerintem - fejtette ki a véleményét. - A Roxfort biztos veszélyesebb, mert olyan sokan vagyunk, ergo több baleset is történhet, ha elszúrunk valamit. De ilyesmiken kívül nem hiszem, hogy sok veszély leselkedhet ránk. Ha nem keressük a bajt, persze - mosolyodott el, arra gondolva hogy pár felsőbbéves előszeretettel futkározik a Tiltott Rengetegben...

- Hát nem tudom, milyen módon gondolta ezt a nevelőapám, de jobb is, hogy nem mentem mugliiskolába. - vonta meg a vállát. - Mondjuk azt leszámítva ugyanúgy megtanultunk közéjük beilleszkedni, mert nem varázslókörnyéken élünk. Persze a birtokunk város határán van, de szomszédosak vagyunk muglikéval, ezért néha azok át is jönnek hozzánk látogatóba, vagy mi megyünk át hozzájuk, hogy a látszatot fenntartsuk. Nem szeretek köztük lenni, mert a muglik élete nem az én világom, én varázslók közé tartozom, akármilyen a vérem. Kicsi koromban nagyjából tudtam uralkodni magamon, de ha kitörtem, elég veszélyes volt az. Ez meg a másik fele volt, hogy inkább jobb, ha otthon tanulok a nevelőszüleimmel.
Az imént emlegetett kopogószellem, Hóborc ekkor tűnt fel az udvar másik oldalán tőlük. Biztos annyira unatkozhatott, hogy nem tudott mást tenni, mint butykornyálat önteni az arra járó diákok nyakába.
- Szerintem menjünk az udvar másik részébe, mert nem szeretnék csúnya hólyagokkal menni a gyengélkedőre. - javasolta a kis szeplősnek, és elpakolta a könyveit. Igazából azért is látta jobbnak, ha elmennek máshová a butykornyálat szóró kopogószellemtől, mert ha őket is leönti, akkor nevetség tárgyává is válhatnak. Ő meg nem akart okot adni annak az átkozott Davisnek, hogy megpróbálja lealázni.
- Amúgy csak ti ketten vagytok a családból, vagy lakik még veletek valaki más is? Mi hatan vagyunk igazából, de a nagypapa, vagyis Sherlock apja világ körüli úton van hónapok óta. Az unokatestvérei, Sherblost és Sixtus... nagyon furcsa nevük van, az biztos... ők ketten meg elmentek sárkányokra vadászni, de ők hamarosan hazajönnek. Remélem hamarosan heten leszünk, mert anya és apa szeretnének vér szerinti gyermeket is - vagyis egy kistestvért nekem.