Itt a bagoly, hol a bagoly? [NYITOTT]

Joss jóllakottan tette meg az alig két perces sétát a kastélytól a bagolyházig. Belépve azonnal megcsapta az állatszag, hiába volt olyan huzatos a kis helység.
- Edgar! - szólította a baglyát a fiú.
Szárnyak suhogása töltötte meg a termet, de csak egy idegen, fehér tollú bagoly röppent át egyik helyről a másikra.
- Edgar! - ismételte Joss kissé erélyesebben, és kezében idegesen gyűrögette szüleinek írt levelet. Edgar apja baglya volt, és meglehetősen nehéz fejű. Gyakran elkódorgott út közben, és előfordult, hogy az üzenet csak egy hét múlva érkezett meg a címzetthez.
A baglyok felriadva a fiú hangjára össze-vissza szálldostak, keresték a tegnapi vacsorájuk maradékát. Még nehezebbnek tűnt, hogy Joss kiszúrja szürkésbarna baglyát.
- Edgar, ha nem jössz ide holnap téged főznek meg a házimanók vacsorára! - fenyegetőzött haragosan. Erre a magasban feltűnt Edgar lusta, tömzsi alakja. Látszott rajta, hogy semmi kedve most üzeneteket cipelni. Joss lépett egyet, hogy elkapja, de Edgar lustán továbbreppent. Tulajdonképpen az egész helységen keresztül kellett rohannia, hogy végre elkaphassa Edgart. Ekkor vette csak észre, hogy a nagy kavarodásban valahol elhagyta a levelet, amit szüleinek akart küldeni.
- Hát ilyen nincs! - rogyott le a lépcsőre. Aztán hirtelen felkapta a fejét, mert lépteket vélt hallani a bejárat felől.

Serena ismét túlzásba esett levélírás téren, de nem tehetett róla. Annyi minden történt vele, annyi minden volt, amit el kellett mondania, nem hagyhatott ki semmit... És mivel nagyszüleinek sokkal ritkábban ír a nagy távolság miatt, két tekercses levél jött össze... Igen, letört a keze mire megírta! Nem mintha nem lett volna hozzászokva a körmöléshez, elvégre Hollóhátas volt, oda pedig stréberek okosok jártak, akik szerettek tanulni. A tanulás pedig körmöléssel járt...

A szőke felcaplatott a bagolyház lépcsőin, ügyelve arra, hogy fel ne bukjon saját lábaiban. Mert hajlamos volt a hasonló bénaságokra, elég vicces, hogy kviddicskapitány volt. Abszurd dolog. De imádta.

Ahogy imádta a baglyát is, Dalnokot. Tudta, hogy az izgága madár örülni fog a feladatnak. Akárcsak ő, a madara is elég hiperaktív volt, nem bírt sokáig megbízatás, tennivaló nélkül ücsörögni...

Ezekkel a gondolatokkal a fejében lépte át a bagolyház küszöbét, ahol is meglehetősen érdekes látvány tárult szemei elé. Serena nem volt rosszindulatú, de a baglyát kergető fiú láttán elnevette magát. Mikor a fiú leült, csak akkor vette észre őt, úgyhogy talán nem hallotta, hogy kinevette... Mert nem nevette ki, ő csak... kuncogott egy kicsit.

Prefektus lévén illett volna tudnia a srác nevét, de mivel nem Hollóhátasról volt szó, nem várhatták el tőle, hogy mindenkit megjegyezzen. Mindenesetre jó sas létére felöltötte mindent tudó mosolyát arcára, és felvett egy darab pergament a bagolypotyadéktól szennyes padlóról.
- Ezt keresed? - kérdezte, kicsit megrázva, és ezzel megtisztítva a levelet. Úgy látszik, nem csak az ő baglya volt nehéz eset...

Joss résnyire szűkített szemmel mérte végig az idősebb lányt, majd miután úgy döntött, hogy szimpatikusnak találja, elmosolyodott.
- Köszönöm - nyúlt a levélért, és közben csak remélni merte, hogy a lány nem volt tanúja az előbbi kínos jelenetnek. Most bezzeg Edgar teljesen kifogástalanul viselkedett. Gyakran eljátszotta ezt otthon is a bagoly: az apjával és Joss-szal engedetlen volt, de amint valaki más is megjelent a színen, azonnal szót fogadott.

Joss ráerősítette a levelet a bagoly lábához. Nem írt túl sokat, sőt tulajdonképpen szinte csak az elképesztő helyről, és mennyei ételekről írt, de az anyja megígértette vele, hogy minimum hetenként küld egy levelet haza.

Miután végzett, és Edgar végre szárnyra kelt, a fiú úgy döntött, hogy bemutatkozik az idősebb roxfortos diáknak. Nem Griffendéles volt, mint ő, ebben biztos volt, de Joss úgy vélte, hogy sosem árt, ha az ember fia barátságosabb viszonyt ápol a tapasztaltabb diákokkal.

- Joss Gordon vagyok - nyújtott kezet, majd büszkén hozzátette: - És elsőéves Griffendéles!

Ser csak mosolygott a fiúra, és átadta a levelét.
- Igazán nincs mit. - biccentett jókedvűen, majd mivel az elsőéves is a baglyához fordult, ő is hasonlóan cselekedett. Körbenézett a kerek helyiségben, és kis idő múlva rá is lelt szeretett madarára: az Uráli bagoly egy magasabb gerendán ücsörgött és tollászkodott, gazdájára rá sem hederítve.
- Dalnok! - Serena emelt hangon próbálta magához szólítani a baglyot, de ő zavartalanul tollászkodott tovább. Persze, hiszen az lett volna a csoda, ha első szóra szót fogad! Serena kételkedett abban, hogy ez megtörténhetne-e élete során...

- Dalnoook! - Persze megpróbált nem zavaróan hangos lenni, meg hát nem engedhette meg magának, hogy hülyének tűnjön egy elsőéves előtt. Elvégre idősebb volt, prefektus, és Hollóhátas... Mennyi kötelesség...
Mivel látta hogy kiabálással és integetéssel semmire sem megy, a szőke végső fegyveréhez folyamodott. Bagolycsemegéhez. Dalnok imádta a hasát. Táskájából még elő sem vette a zacskót, mikor madara már szárnysuhogtatva letelepedett vállán, kedveskedve megcsipkedve fülét...

Ser egy csemegét nyomott a bagoly csőrébe, mikor a fiúcska odalépett hozzá, és bemutatkozott. Vigyorogva kezet rázott vele, szimpatikus kissrác volt. Emlékezett, hogy elsőévesen ő is nagyon lelkes volt, és mindig büszke volt rá, hogy Hollóhátas. Természetesen most is büszke volt.
- Serena Holloway. - mutatkozott be, majd hozzátette: - Ötödéves Hollóhátas.

Persze ő elsőévesen tartott az idősebbektől, na de egy Griffendélestől ezt nem lehetett elvárni. Serena nem szerette a házak közötti megkülönböztetést, és mindig is az együttműködésre törekedett, de azt el kellett ismernie, hogy a tulajdonságok passzoltak. Míg a Griffendélesek bátrabbak és nyitottabbak, a Hugrabugosok gyakran visszahúzódóak és türelmesebbek voltak. A Mardekár és a Hollóhát lakói egyaránt intelligensek voltak, de a kígyócskák gyakron folyamodtak olyan eszközökhöz, mihez ő, vagy háztársai nem nyúltak volna... Persze kivétel mindenhol volt...

- És, Joss, hogy tetszik a Roxfortban? - bár már tavasz volt, biztos volt benne, hogy a fiú talált valami újat naponta a kastélyban. Kész rejtély volt a hely, az ember sosem unatkozott...

Leyla zsörtölődve mászta meg a bagolyház felé vezető lépcsősort. Gondolatban már átkozta magát, amiért megígérte anyjának, és nagyanyjának, hogy hetente ír. Íme első alkalom, és Leylának nem volt saját baglya. Próbált minél lassabban menni, húzni az időt, de ő is tudta, hogy nem kerülheti el. Csak abban reménykedett, hogy lesz ott valaki, aki már jártas ebben, és talán segít neki. Már csak alig pár lépcsőfok választotta el attól, hogy belépjen a bagolypotyadékos helyiségbe, amikor egy lány hangjára lett figyelmes.

Lélekben egy kicsit megnyugodott, bár egyre gyorsabban kezdett el verni a szíve, és a keze is remegett. Nem tudta, hogy ki lehet benn, vagyis kik, ugyanis gondolta, hogy a lány csak nem magától kérdezget dolgokat, de nagyon remélte, hogy nem Mardekáros.

Gondolataiba merülve, végül felért a legfelső fokra, ám amikor belépett volna, hatalmasat esett, és úgy érezte mentem elsüllyed...

Joss elgondolkozva figyelte az idősebb lányt. Hát, persze, bagolycsemege! Hogy ez neki hamarabb miért nem jutott az eszébe? Legközelebb megpróbálja majd bevetni ezt a trükköt is, döntötte el.
Amikor a nagylány bemutatkozott, Joss akaratlanul is elmosolyodott.
- Apum is Hollóhátas volt - közölte vidáman. - Nagyon szerette a házát, és a kviddicset is, de sosem sikerült megszereznie a csapatkapitányi posztot - mesélte, miközben leszedegette pólójáról a ráhullott bagolytollakat. Itt egy picit elgondolkozott, mert tudta, apja elvárná tőle, hogy ő is kviddicsezzen, de a fiú nem érzett különösebb késztetést ehhez a sporthoz. Sőt, mivel tériszonyos volt egyáltalán nem szeretett repülni. De aztán elhessegette magától a zavaró gondolatokat, és az ötödéves sas kérdésére már megint szélesen mosolyogva válaszolt.
- Imádom... Ez a szó szerintem mindent kifejez.
Joss valóban odavolt Roxfortért. Legelső nap kicsit gyötörte ugyan a honvágy, de aztán hamar megbarátkozott a helyzettel és diáktársaival. Nem volt olyan perc, hogy unatkozott volna, hiszen még annyi felfedezni való várt rá a kastélyban és körülötte. Már épp nyitotta a száját, hogy kérdezősködjön még egy kicsit, amikor hangos puffanás szakította félbe. A bejárat felé fordult, ahol egy évfolyamtársát pillantotta meg a az elhullatott bagolytollak között heverni.
- Stílusos érkezés - kuncogott, de hangjában nyoma sem volt rosszindulatnak. A lány ugyanis Leyla Davis volt, akit egy picit már ismert, hiszen őt is a Griffendélbe osztottak be. Joss mellé lépett, és segített felállni a kislánynak.
- Melyik a te baglyod? - kérdezte aztán udvariasságból, miután a kis oroszlán kellőképpen összeszedte magát...

Dalnok a lány vállán egyensúlyozott és falatozott, míg ő a kisfiúval beszélgetett. Mikor említette, hogy apja is Hollóhátas volt, még szélesebben mosolygott. A sasok nagyszerűek voltak, persze a többiek is, na de a sasok... Természetesen Ser nem ítélkezett, és egyenlő esélyt adott mindenkinek, minden házból. Na de mégis, büszke volt, hogy sas lehetett.
- Hát, én is nagyon szeretem a házamat is, és a kviddicset is. - válaszolt barátságosan mosolyogva. - És csapatkapitány is vagyok, valahogy sikerült összehozni. na meg a prefektusság... - Így felsorolva egész jól hangzott, de azért néha meggyűlt a baja a sok tennivalóval.

Serena sejtette, hogy Joss hasonló lelkesedést mutat majd a Rxfort iránt, a diákok kilencvenhét százaléka így volt ezzel. Csak bólogatott szavaira, mikor egy puffanást hallott az ajtó felől. Odafordulva látta, hogy egy kislány szerencsésen szó szerint beesett a helyiségbe. Ser kuncogott kicsit, na de ki nem tette volna?

Ekkor, talán a karma, talán csak a baglya rossz magatartása miatt, Dalnok ismét megcsípte, jelezvén, hogy kér még csemegét. - Aucs. Dalnook! - sziszegte a lány, és újabb falatot nyomott a madár csőrébe, közben figyelve a két kis oroszlán beszélgetésére.

Leyla átkozta magát, hogy miért ilyen ügyetlen. Valahogy mindig sikerül leégetni magát. Felpillantott, maga előtt látta Josst, aki szintén a Griffendél ház tanulója volt. A fiú készségesen felsegítette. Leylának most alkalma volt szétnézni a helyiségben. Kerek volt, ahogy azt gondolta, és hallotta már társaitól, a padlót a baglyok ürüléke borította, szinte alig volt egy szabad terület. Körben a falakon pedig a madarak foglaltak helyet. Ám rajtuk kívül még volt ott egy szőke, felsőbb éves lány, aki most elég viccesen nézett ki, miközben a vállán pihenő madárral küzdött. Annyira szemügyre vette a helyet, hogy el is felejtette megköszönni, sőt alig jutott el tudatáig, hogy a fiú kérdezett tőle még.

- Jaj.. őő..köszi szépen, és hát nincs baglyom, csak egy lusta öreg macskám, de nem hiszem, hogy vele bármit is el tudnék küldeni.

A lány kicsit előrébb lépett, és elkezdte méregetni a madarakat. Igazából nem nagyon tudott közöttük különbséget tenni, maximum a színükben. Lelya nem igazán értett az ilyen dolgokhoz. Félszegen hátrapillantott a válla fölött a másik oroszlánra, majd csendesen megszólalt.

- Joss, kérhetek egy kis segítséget?